404. szám Vers

Vendégelt szövegek

By

parafrázisok Hrabal verseire

I.
Nos, nem, nem térek vissza hozzád, inkább eldobom
kiürült piásüvegként unt életemet,
felégetek minden hidat, püfölöm a dobom,
megtérek ahhoz megszületni ki vet szelet –

szétkínzott a benned hízó, áradó hideg jég,
merthogy öled nem adott izzó tüzet nekem,
elszállt a láz, csak csend van, sűrű erdő rejt már rég
és te már nem nyalogatod remegő kezem…

Most már hiába is lobbanna tűz ott, temérdek,
azt táplálni hivatott én nem, én nem leszek,
csakis a halál… jégcsontkezével dermeteg

fagyasztja el megkésve feléledt szenvedélyed,
miből, mikor kellett volna, nekem nem jutott –
én tovább megyek, várnak máshol egyéb veszélyek…

II.
Jóféle giccs, ármány és cifrázott szeszély,
mindazt mi rossz itt sötét árnyak lepik,
ki ügyesen lavíroz jól élhet itt,
de aki nem, arra fagyot lehel a szél,

kifaggatja mi dolga van erre vajon,
széttépi portékáját és elnyeli,
az meg fut, az utca pora befedi
nyomát, pár ház ledől, a többi már csak rom…

Egy gyanús látomás csak, sivár kulissza,
világ nélkül való kérdés, trójai faló,
kopott törmelék, kósza levélrajz a való…

Romlott műemlék? Mint lótuszvirág a zagyon…
Ezt az egészet, kérem szépen, én itt hagyom –
nem érdekel e diliház mér van nyitva…

III.
Együnk egy jót s álmodjunk nagyot,
míg árad a halál, ránk esik fagy,
életünk már szerteszét futott,
ezer szilánkra esett szét az agy…

Nincs támpont, nincs más felül csak jég,
se hold, sziporkázó csókos tavak,
szerelem sem a szívben, már rég
nincs alattunk, csak beton és salak.

Zabálunk, jövünk, megyünk, túrunk,
lefekvéskor tükörbe ha nézünk
gyilkos a kép, s gödörbe fúlunk,

hiába figyelünk bárki másra,
aki értünk felelhet még –
néz bután. Nem tudja, van-e fék…

You may also like