Hirtelenjében nem is tudom, hogy kezdjek hozzá, hiszen az igazi, őszinte és szívből jött segítséget mindig nagyon nehéz megfelelő szavakkal leírni. Hát valahogy azért belevágok.
A Pillangó parkban laktunk sátorban volt barátommal, a genetikai hulladékkal, Róberttel. Ezt a sátort egy ikerpár készítette, de sikerült olyan munkát kapniuk, ami szállással együtt járt, így ráhagyományozták a kisöregre – Karcsi bácsira –, ő meg ránk. Istenem! Milyen mennyei érzés, hogy nem fújt át a szél és nem ver az eső. Per sac szeptemberében történt a sátorba való költözésünk. A kisöreg mindennap lejött Kormi kutyáját – akivel némi ismeretség után már jó haverok lettünk – megsétáltatni, úgy 3-5 alkalommal, s a legtöbbször leállt velünk beszélgetni, már magában az csodálatos volt számomra, hogy emberszámba vett minket, hajléktalanokat.
Már jó egy hónapja találkoztunk nap, mint nap, beszélgettünk humorizáltunk és jókat nevettünk. Egyszóval jól éreztem magam a társaságában, magamban el is neveztem pótpapinak. S egyszer csak, az egyik napon kaptunk a kisöregtől egy blokkot, ami üres üvegek visszavételéről szólt, értéke pár forint híján ezer forint, iziben le is vásároltam a Tescoban. Mit ne mondjak, annyira, de annyira jól esett. Nem is tudom szavakkal kifejezni azt a hálát és szeretetet, amit éreztem a kisöreg iránt. S ettől a naptól kezdve a kisöregtől igencsak sűrűn kaptunk segítséget, akár pénz, élelmiszer, ruhanemű vagy egy jó kis melegítő – alkohol – formájában. Sőt a kisöreg felbuzdította a többi kutyatulajdonost is, hogy adakozzanak nekünk, amit nélkülözni tudnak. Csodálkoztam is rettenetesen, hogy mivel vívtuk ki fantasztikus jóindulatát. Hamarosan megtudtam a választ. Ugyanis – ahogy említettem – egy hónapon keresztül beszélgettünk s közben megismertük egymást.
Nos a kisöreg látta, hogy magunk igyekszünk előteremteni a napi szükségleteinkre a pénzt, volt egy majdnem fix pénzforrásom a Verseny-piacon, hol sikerült árulnom, hol nem, hol volt pénz, hol nem volt. De a kisöregtől és másoktól sem kértünk soha egy fillért sem. Nagyon tetszett neki, hogy egyedül próbálunk meg boldogulni és nem kéregetünk. Nos, a kisöreg felhívásának meg is lett a foganatja, egyre több kedves, jó szívvel adakozó embert ismerhettünk meg. Voltak egyszeri adakozók, de akadtak páran, akiket már jó ismerősként üdvözöltünk. Nos, a hálának ezer fajta-féle módja van, de amit az ember a szívében érez az az igazi, hiszen azt nem lehet elmondani csak érezni.
Egy napon – délután – egyik percről a másikra olyan rosszul lettem, alaposan megfáztam – Róbert ez idő alatt csak ivott nagy ívben szart rám, estére pedig már tökrészeg volt – hogy a kisöregtől kértem segítséget, amit meg is kaptam. Térült-fordult, hozta nekem a kalmopyrint, a neocitrant, citromot, kockacukrot, úgy gondoskodott rólam, mintha a lánya lennék. Még a mobilját is megkaptam arra az esetre, ha netalán rosszabbodna a helyzetem. Hála Istennek, olyan este kilenc körül, amikor megérkeztek a menhelyesek – a kisöreg hívta ki őket, majd utána még több ízben is – már egy hangyapöcsnyit jobban voltam. Tőlük kértem köhögés- és lázcsillapítót. Ugyanis nagyon ritka esetben lázasodtam be, de akkor alaposan. Nos, menhelyesek el, kisöreg aggódva jött megnézni, mondtam neki, hogy köszönöm szépen már jobban vagyok, és hálás köszönettel viszszaadtam a mobilját, mivel úgy éreztem, már nem lesz rá szükségem.
Szóval, laktam már sok helyen a három év hajléktalanságom alatt, de ilyen nagy, őszintén, szívből jövő segítőkészséggel eddig csak a Pillangó parkban találkoztam. Megmondom őszintén, míg a parkban laktam, úgy szeptembertől december 23-ig talán három, vagy négyszeri alkalommal éheztem. Utcai karrierem egyéb időszakairól jobb, ha nem is beszélek, hiszen sajnos többször volt üres a hasam, kevesebbszer volt az, hogy ez most isteni volt, nagyon jól esett, dugig vagyok. Sikerült végre olyan helyre kerülnünk, ahol sokkal több volt az őszinte segíteni akarás, mint a rosszindulat. De ugye Róbertnek ez sem felelt meg. Egyre többször volt részeg, ha pénz volt a háznál addig ivott, amíg el nem itta, s ugye az undorító viselkedését és modorát azok is látták, akik segítettek. Engem ugyan őszintén sajnáltak, de kezdett megcsappanni a segítőkészség, amit részemről jogosnak is tartottam. Egy ízben kisöreg pont akkor sétáltatta Kormit, amikor Róbert nagy részegen lekurvázott és leringyózott. A kisöreg jó pár napig szóba sem állt vele, s egy pár napra én is otthagytam.
Aztán persze visszamentem.
A kisöreg is, én is azt hittük, hogy most tanult a dolgokból. Nem! Nem tanult! Egy idő utána pedig már én szégyelltem magam Róbert helyett, az emberek előtt s éppen ezért kértem megint a kisöreg segítségét. Ő újfent segített. Tudott ajánlani egy pincehelyiséget, amit tök szuperül megcsinált, még egy ágyat is összerittyentett. Jól is éreztem magam, aztán elhívtam Róbertet a sátorból a pincébe.
Megmondom őszintén, egyrészt nem kellett volna, másrészről viszont így megadtam neki a második lehetőséget az összeverésemre, ami meg is történt dec. 23-án délután. Még aznap este kerestem a kisöreget, de nem igazán volt rendesen helyén az agyam, képtelen voltam gondolkodni, nem is találtam meg.
Az estét az egyik panel tetején töltöttem. Egyszerűen nem volt lelkierőm messzebbre menni. Fáztam, össze voltam verve, össze voltam törve.
Úgy döntöttem, hogy másnap, azaz 24-én Újpalotára veszem az irányt. Így is történt. Azóta itt lakom fent egy panel tetején, ahol már korábban is laktam. Azt még el kell mondanom, hogy 25-én, reggel 9-kor – szenteste után – a panel tetején a házfelügyelő megrugdosta a talpam és megkérdezte: mit keres itt? Közöltem vele, hogy csak ezt az egy éjszakát töltöttem itt. Annyit mondott, hogy két percen belül kotródjak el. Ha emberi hangnemben közli velem, hogy jó rendben, de most menjen el, valószínűleg elmeséltem volna neki, miért éjszakáztam ott. De, így neki és a lakónak is, aki jelentett, csupán annyit üzenek, vigyázzanak, ne tapasztalják meg saját bőrükön, hogy fizetésképtelenek, és egy szép napon a lakásuk ajtajában az illetékes csupán annyit mondjon – Na és most el lehet húzni!
Másfél hét után elbicegtem és megkerestem a kisöreget, és mit tesz a tiszta agy meg is találtam. S hogy miért bicegve? Mert a nagy hidegben ki a francnak van kedve körmöt vágni a lábujjáról, sokszor élni sincs kedvem, nemhogy pedikűrözni. Summa summárom, körmök nagyok lettek, nyomta a cipő, de hát ugye menni kellett, vízhólyag a bal lábam második lábujján, az kifakadt, a végeredmény: húsig lejött a bőr. Hát mit ne mondjak, a nyílt hús látványától is majdnem rosszul lettem. De inkább a látvány, mint az a pokoli fájdalom. Na, hajrá! Gyáli úton fürdés, majd bicegés az orvosi rendelőbe kötözésre, ahol az egyik nővérke megjegyezi, hogy túlontúl érzékeny vagyok a fájdalmakra. Nos! Túléltem néhány igen mély depressziót, idegösszeroppanást, ezer kínzó derékfájdalmat, migrénhegyeket, gyomorgörcsöket, pokoli ízületi fájdalmakat, a szívem időnként úgy megfájdul, mintha éles kést forgatnának benne, hogy azt hiszem most van itt a vég – és nem hisztiztem, nem kényeskedtem: Akkor talán legyen nekem megengedve az a luxus, hogy amikor a nyílt húst a lábujjamon fertőtlenítik, hadd merjem azt mondani: Ez pokolian fáj!
Szóval, bice-bóca módján megtaláltam kisöregéket. Elmeséltem nekik a történteket, elejétől a végéig. Róbert, csak annyit mesélt, hogy otthagyott, mert elege van belőlem. Felesége, akivel akkor találkoztam először, de tudott rólam, hiszen a kisöreg mindent elmesélt neki – az első percekben még tartózkodó volt, de ez hamar elillant. Kaptam isteni kocsonyát, amiből 4-5 falat Korminak is jutott – s hogy ne csak a gyomrom érezze magát jól, hanem az agyam is, kaptam melegítőt is. Nagyon jól éreztem magam a két nyugdíjas tüzér társaságában. Amikor már készülődtem hazafelé a mami pakolt nekem süti hegyeket, a kisöregtől pedig kaptam még egy kis melegítőt. Kifelé menet megkérdeztem, hogy jöhetek-e máskor is? Igen volt a válasz. Így tehát úgy döntöttem, hogy minden szombaton meg fogom őket látogatni, hiszen tőlük annyi szeretetet és megértést kaptam, amit évek óta senkitől.
p.s.
A sátornak új lakója van, természetesen a kisöreg pártfogoltja. Ha ilyen emberekből állna a társadalom, mint a kisöreg és felesége, akik segítenek, és nem megaláznak azért, mert hajléktalan vagy, nem lenne fagyhalál és éhezés a földön.
Még egyszer megköszönöm kisöregnek és feleségének a sok segítséget, hiszen így tudtam túlélni a hajléktalanság minden mocskát.
És hálás köszönet azoknak a segítőkész embereknek, akik szintén segítettek, hogy ne fázzak, ne éhezzek, és jól érezzem magam a Pillangó parkban.
És valljuk be őszintén. Ilyen tündéri kisöreg legtöbbször csak tündérmesékben létezik. De hála Istennek, azért a mai való világban is élnek egy páran.