513. szám Széppróza

Túlélő-show a szupermarketben

By

Mostanában viszonylag ritkán járok a plázák szupermarketjeibe vásárolni, mivel az anyagi helyzetem olyan szűkös, hogy gyakran a zsíros kenyeret is zsír nélkül eszem. De a múltkor pechemre betévedtem egy ilyen műintézménybe. Bátran állíthatom, hogy aki túlél egy bevásárlást egy ilyen szupermarketben, az megállná a helyét a legkeményebb római gladiátor iskolában, és olyan idegi és mentális képzettséget szeret, hogy bármelyik titkosszolgálat kényszervallatásának ellenáll. Amilyen a formám, pont csúcsidőben érkeztem. Na, mindegy! Minden bátorságomat összeszedve beléptem az oroszlán barlangjába. Azonnal Dante szavai jutottak eszembe, aki szerint a pokol bejárata fölé a következő mondat van felírva: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Szegény, öreg Dante! Mit szólna most egy ilyen szupermarketben? Lehet, hogy igazuk van a statisztikusoknak, és demográfiai katasztrófa, meg nemzethalál előtt állunk, de ez itt nem igazán volt érzékelhető. Ahogy beléptem, rögtön megkezdődött a próbatételek sora. Tudniillik sehol egy kosár. Csak bevásárlókocsik. Persze az, hogy kosárból jóval kevesebb van, mint kocsiból, nyilván egy jól kifundált kereskedelmi marketingfogás. Valószínűleg úgy gondolják, hogy ha egy nagyobb űrmérető kocsit viszel, többet is vásárolsz. De én egy becsületes lázadó forradalmár családból származom, ellenállok az ilyen aljas kapitalista trükköknek. Szerencsémre észrevettem, hogy a pénztáraknál vannak felesleges, üres kosarak. Csakhogy minden pénztárnál olyan sor állt, mint Sztálin generalisszimusz ravatalánál. Elhatároztam, ha addig élek is, megszerzek egyet. Nagy levegőt véve nekivágtam a lehetetlennek látszó küldetésnek. Úgy kúsztam-másztam a lábak, kosarak, szatyrok, és kocsik között, mint tengerészgyalogos a dzsungelharc kiképzésén. Persze sűrű anyázások, cüccögések, és egyéb nemtetszés nyilvánítások közepette Ám nem tudtak megtörni. Mikor elértem a kosarakhoz, olyan mohón és örömtelien ragadtam magamhoz a vágy tárgyát, mint kiéhezett vőlegény a menyasszony a nászéjszakán. Még egy felszabadult halleluját is elrebegtem. Pedig még csak ezután jött a fekete leves. Ugyanez visszafelel, csak nehezítve a kosárra. Amikor egy 4-5 éves forma kisfiú mellett, haladtam el, közölte velem, hogy nem szabad tolakodni. Majd mosolygós angyali arccal egy irtózatos kokit nyomott le nekem a nyomatékosság kedvéért. A fejem ugyan sajgott, de a lelkem vidám volt: ez már egy kulturált, europeer nemzedék lesz. Nagy nehezen átverekedtem magam az embertömegen. Túl voltam az első akadályon. Gondoltam, kezdődhet a tánc. Első utam a pékárukhoz vezetett. Valahogy ott pont nem volt senki, úgyhogy kedvemre válogathattam. De nem ám úgy, mint régen, hogy összefogdossuk a zsemlét meg a kiflit a koszos mancsunkkal. Nem. Helyes kis fémből készült péksütemény fogóval. Mosolygott a szívem. Hiába, azért vannak kis európai szigetek itt a Balkánon is. Persze azért egy lánccal oda van erősítve, nehogy valamely honfitársunk úgy gondolja, hogy jó lesz ez az alkalmatosság otthon is valamire. Elkezdtem tehát válogatni a zsemléket. Igen ám, de sehol egy nejlonzacskó. A kiszolgáló személyzet természetesen ezeken a helyeken olyan ritka, mint lakatlan szigeten a tömegverekedés. Úgyhogy meg sem próbáltam keríteni egyet, akitől megtudakolhatom, hogy merre találok zacskót. Olyan tanácstalanul álltam ott, mint Ádám és Éva anyák napján. Egyetlen reményem az volt, hogy jön egy törzsvásárló, akitől elleshetem ezt a Da Vinci-kódhoz hasonlatos titkot. Így is történt. Kiderült, hogy kb. 5-6 méterre a kenyeres polcok között van gondosan elrejtve egy guriga nejlonzacskó. Tudomásul vettem a dolgot. Gondoltam, e egy ilyen szupermarketbeli McGuyver-teszt. Gyorsan letéptem a zacskót és belelapátoltam négy zsemlét. Ezután a felvágottas pult felé vettem az irányt. Természetesen itt is hatalmas sor kígyózott. Egy sor volt ugyan, de két eladó hölgy szolgált ki. Olyan gyorsasággal cikáztak, hogy ha a genfi részecskegyorsító illetékesei jelenlettek volna, azonnal leszerződtették volna őket pályamunkásnak. Mikor odaértem, próbáltam elkapni az egyiket és a másodperc töredéke alatt elhadarni, hogy mit szeretnék venni. De kiderült hogy nem a megfelelő eladó hölgynek szóltam, mert ő már a mögöttem lévő vásárlót szolgálta ki. Nem nagyon értettem. Valami bonyolult matematikai algoritmus alapján dolgozhatnak. Szerencsémre a másik hölgy magától feltette a kérdést, hogy mit szeretnék. De valami olyasféle stílusban, hogy „Na, röfögjed kisköcsög, hogy mit akarsz!” Közöltem vele, hogy 15 dkg-ot szeretnék kérni abból a bizonyos fajta felvágottból. Erre ő rárakott 25 dkg-ot a mérlegre. És ártatlan arccal megkérdezte, hogy elég lesz-e vagy még tegyen rá. Közöltem vele, hogy én csak 15 dekát kértem, ő meg már így is 25-öt rakott a mérlegre, hova akar még rárakni. Azt mondja, ja bocs! Még az előző rendelés járt a fejemben. Nem akartam tudatni vele, hogy nekem mi jár a fejemben, mert nem kimondottan volt nyomdafestéket tűrő. Ezek után úgy döntöttem, hogy átvágok a zöldség-gyümölcs részlegen. Így utólag már tudom, hogy életem egyik legrosszabb döntése. A szűk kis folyosót ui. egy matuzsálem-korú hölgy állta el a bevásárló kocsijával. Közben gyümölcsöket válogatva. De olyan lassított felvétel-szerű mozdulatokkal, hogy a banán is kiszőrösödött. A szőlő pedig, amit éppen válogatott, előbb borrá alakult át. Egy darabig vártam, hátja még ebben a földtörténeti korszakban befejezi a műveletet ez a drága asszonyság. Ám mivel ez nem történt, meg, diszkréten köhintettem egy erőteljesebbet.  Ez volt a legrosszabb, amit tehettem. A mamika, aki eddig a saját maga által generált lassított dimenzióban létezett, kizárva elméjéből a csak zavaró tényezőként ható, valós idejű világot, ettől egyszersmind megijedt, és össze is zavarodott. Elkezdett a bevásárló kocsijával össze-vissza dodzsemezni. A végén már azt sem tudta, merre áll arccal. De ez még hagyján. Mindeközben életveszélyesen pörgette maga körül a húzós kocsiját,(amit a népnyelv csak „banyakamionnak” becéz), hogy ahhoz képes Chuck Norris halálos pörgő rúgása csupán ártatlan balett előadás. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy nehogy azt higgyük, hogy ezek az aranyos, szelíd nénikék áruszállításra használják ezt a húzós kocsit. Nem! Szent meggyőződésem, hogy valahol a Hortobágy kellős közepén van egy eldugott, titkos katonai bázis, ahol komoly támadó és védekező technikára képezik ki ezeket a húzós kocsis matrónákat Ha én egy őrült diktátor lennék, aki el akarja foglalnia világot, biztos, hogy felállítanék egy elit osztagot ezekből a „harci kocsis” agg amazonokból. Tuti lenne a siker, mert bátran állíthatom, hogy a földkerekség legveszélyesebb élőlénye a nagymama kocsival. Mintegy negyedórás ördögi tánc után az élemedett korú hölgy elpilledt. Fürgeségem helyzeti előnyét kihasználva, gyorsan elslisszoltam mellette. Gondoltam, kellene venni egy csokit is, ezért hát felkutatom az édesség részleget. De mivel időt akartam spórolni, úgy döntöttem, megkérdezek valakit. Pont egy árufeltöltő mellett haladtam el, aki burleszk filmbe illő mozdulatokkal és gyorsasággal pakolászott valami csipszeket. Tisztelettudóan meg is kérdeztem tőle. Ő ezt személyes sértésnek vette, és közölte velem hogy ő nem információs pult. Meg különben is ég csak 1 hónapja dolgozik itt, úgyhogy ne kérdezzek tőle ilyen helytörténeti különlegességeket. Végül is igaza van, Ha olyan primitív vagy, hogy nem vágod fejből az üzlet alaprajzát, és a benne elhelyezkedő áruk pontos helyét, akkor indulás előtt írd be a „gugliba” az üzlet nevét, és nézd meg a cég honlapján a szükséges információkat. Mit volt mit tenni, megkezdtem a sorok közötti keringésemet, mint Szputnyik a Föld körül. Hál’ Istennek viszonylag rövid időn belül megtaláltam azt a sort, ahol a csokoládék voltak, Ki si választottam eget. Ennyi elég is volt, irány a pénztár. Az egyik kígyózó sor végére álltam. Persze Murphy törvénye esetemben is beigazolódott. Nevezetesen, hogy mindig az a sor a leglassúbb, amelyikben állunk. A pénztáros egy javakorabeli hölgy volt, aki valószínűleg a mechanikus pénztárgépen tanult hajdanán. A nagyobb baj az, hogy meg is akadt ezen a szinten a tudása. Ráadásul olyan lassú volt, hogy majdnem megaludt a tej a szájában. (Azt mondják, hogy minden ember élete felér egy regénnyel. Na, az övét szerintem bele lehetne sűríteni egy örkényi félperces groteszkbe.) Szerintem néha ne is aludt. Ráadásul mindezt azzal tetézte, hogy az ismerős vásárlókkal kitárgyalta mind a saját, mind az ő életüket. Az unokák bizonyítványától kezdve a röntgen leletén át, a férje horkolásáig mindent. Olyan érzésem volt, mintha egy stagnáló téridőbe csöppentem volna, a mellettem lévő sorok pedig hipersebességű dimenziók lennének. Olyan lassan haladtam előre, hogy ha valaki megfelelő távolságból nézte, úgy vélhette, hogy nem is előre, hanem hátrafelé haladunk. Minden egyes nanométernyi előre haladást úg ünnepelte, mintha lefutottam volna az ultramaratont. Egyszer csak ez a joviális pénztáros néni a monotóniát megtörve beleszól a mikrofonba, hogy „Erzsike, törlést kérek” Először azt hittem, hogy Erzsike amolyan ringsegéd-féle, aki mint a bokszolóknak a szünetben, megtörli a pénztáros néni homlokát, ami az irtózatos nagy munkától gyöngyözve verejtékezik. De az is felötlött bennem, hogy azért megy ilyen lassan, mert valakit műtenek ott elől, és ezért kér törlést a pénztáros néni Erzsikétől. De nem. Mint kiderült, Erzsikénél van a jolly joker kártya, és ő, csakis ő, azaz Erzsike tudja kitörölni a hibásan beütött tételeket. Egyelőre Erzsike csak nem érkezett.  Az a gyanú kezdett bennem kialakulni, hogy ez az Erzsike egy afféle Godot figura, akinek a színen való megérkezését úgy várjuk, mint a messiást, de aki csak nem akar megérkezni. Egy idő múlva az amúgy halvérű, és Xanax túladagolásban szenvedő pénztáros néni is kezdte megunni a dolgot, ezért még egyszer megtette a felszólítást: „Erzsike, törlést kérek!” És csoda történt. Iszonyú lassan ugyan, de a távolban körvonalazódni kezdett Erzsike sziluettje. Hát mit mondjak? Nem kellett őrülten kapkodni a fejem, mint egy irtózatos tempójú teniszmérkőzésen, hogy nyomon tudjam követni közeledtét. Nagy nehezen odaért, és Erzsike törölt, folytatódhatott tovább a nagy menetelés. Előttem egy fiatal, jólszituált anyuka állt. Egy olyan megpakolt kocsival, hogy ha az árumennyiséget megkaphatta volna hadellátmányként a II. Magyar Hadtest, akkor a mai napig tartanák a frontvonalat Voronyezsnél. Ráadásul mindezen áruhalmok teteén még ott ült a kislánya is. Háromszor pakolta tele a futószalagot. Attól féltem, hogy az őrületes pakolástól annyira dekoncentrálttá válik, hogy a végén még a gyereket is felrakja a futószalagra. De hál’ Istennek kapcsolt. Arra, hogy akárcsak egy sportszeletet is ráhelyezzek a futószalagra annyi esélyem sem volt, mint Győzikének a Tudományos Akadémia tagfelvételén. Ezért nem is kezdtem el kipakolni a kosaram. Mögöttem egy kreol bőrű, középkorú házaspár állt. Valami mediterrán nyleven karattyoltak, közben az ezekre a népekre jellemző heves gesztikulálásokat hajtottak végre. A pár férfi tagja egyszer csak belerakta a teli kosarát a mellettem lévő kosárgyűjtőbe. Hátra fordultam, és megkérdeztem tőle,hogy akkor én hova fogom rakni az enyémet, ha végre sikerül kipakolnom. Kicsit ingerült lehettem, mert sűrű sorry-zások mellett még meg is hajolt. A kosarát viszont nem vette ki. Közben felszabadult annyi hely a futószalagon, hogy rá tudtam rakni a kis cumómat. Az üres kosaramat pedig ráraktam a kosárgyűjtő tetejére, amin még mindig a meditárrán emberünk teli kosara. Ezt ő nagyon rossz néven vette, és valami vodoo átok-félét szórt rám. Itt szakadt el a cérnám. Hátrafordultam, és közöltem vele, hogy „a Mengele doktor oltott volna be gyerekkorodban, te idióta!”. Nem nagyon hatotta meg. Nagyokat gesztikulálva karattyolt a feleségével saját hibrid nyelvükön. Mindeközben a hadiellátmány szállító anyuka végzett a hadművelettel. A pénztáros néni még jó pár percet gügyörészett az anyuka kislányával, csak olyan nehezen tudott elválni tőle, mint anno Kádár elvtárs ajka Brezsnyevétől. Én következtem. Ezr olyan csodaként éltem meg, mint hívő zarándok az amszterdami könnyező Szűz Máriával való személyes találkozást. Viszonylag hamar végeztem, mivel a többiekhez képest kirívóan keveset vásároltam. Emiatt egy kicsit lekezelően is bánt velem a pénztáros. Fizettem, majd tisztelettudóan félreálltam, várva, hogy megkapom a blokkot. Nem tudom, de nekem van eg ilyen hülye szokásom, hogy összehasonlítom a  blokkon szereplő árat azzal, amit kiírva láttam. Nem mintha nem bíznék a multikban, hiszen tudom, hogy a Szentanyához méltó, tiszta erkölcsű üzletpolitikát folytatnak. Meg amúgy is ezt kell vallania mindenkinek, aki azok táborát akarja $erősíteni, akik politikailag korrekt módon gondolkoznak (amitől olyan trendinek, és európainak érezheti magát az ember). Én már csak egy ilyen maradi és provinciális csökevényekkel megvert ember vagyok. Mivel a pénztáros néni nem volt hajlandó önszántából odaadni a blokkot, diszkréten figyelmeztettem erre e hiányosságára. Ez olyan veszélyes manővernek bizonyult, mint a száguldó vonatból kihajolni, mikor villanyoszlop közeledi. Ugyanis az eddig birkatürelmű pénztáros úgy dühbe gurult, hogy komoly veszélyben érezhettem testi épségemet. Mert időközben ő ár a mögöttem lévő mediterrán házaspár tételeit kezdte el ügykezelni. Az én akadékoskodásom pedig annyira megzavarta a fejében levő 1 mikrobites hardverben futó szoftver zavartalan működését, hogy újra kellett bootolnia az egész rendszert. Azonban, mivel látta, hogy csökönyös vagyok, letépte és odaadta a blokkot. Igaz, olyan agresszíven, hogy hozzá képest Hannibal Lecter csupán hentesipari tanuló. Látszott rajta, hogy hirtelen nem csak én nem lettem becsületes ember a szemében, de hosszú évszázadokra visszamenőleg a felmenőim sem. Viszont jól tettem, hogy ragaszkodtam a blokkhoz, mert rögtön kiszúrtam, hogy a csokoládé, amit vettem, jóval többe kerül, mint amennyit kiírtak. Azonnal szóvá is tettem, Közölte velem, hogy ahonnan elvettem a csokoládét (nota bene akciósnak hirdették, ezért is választottam ezt a terméket), nem az alatt 5 centiméterre elhelyezett ártábla tartozik, hanem egy tőle kb. 1,5 méterre lévő ártábla. Visszamentem a pénztárhoz és közölte, hogy igaz ugyan, hogy a gép nem tévedett, de ez megtévesztő magatartás, mennyire áll összhangban a cég által oly fennhangon hirdetett tisztességes, és vásárlóbarát marketinggel. Azt mondja erre a pénztáros néni, hogy az ilyen mély szakmai, és magas politikai kérdésekkel ne őt terheljem, az ilyen irányú havi vérzéses kínjaimmal forduljak a menedzsmenthez. De ha kívánom, az ügyfélszolgálatnál visszafizetik a csokoládé árát. Mondtam, hogy köszönöm, de inkább nem. Nem volt már idegrendszerem még egy Erzsikés törlőakcióhoz. Rezignáltan ugyan, de tudomásul vettem, hogy ezzel az összeggel is hozzájárultam a hazánkban „agyon adóztatott, elnyomott, séa végletekig negatívan diszkriminált” multik gazdasági talpraállításához. Már csak az utolsó stáció volt hátra. Túl kellett jutnom a kijáratnál Cerberusként őrködő biztonsági őrön Én nem tudom, de ezek a biztonsági őrök mindig olyan szúrós szemmel vizslatják az embert, mintha maga Al Capone reinkarnációjával, de minimum egy Osama Bin Laden hasonmással állnának szemben. De semmi. Ezen az akadályon is túljutottam. Büszke voltam magamra: teljesítettem a küldetést! Igaza lehetett Darwin bácsinak: a gyenge elvész az erős megmarad. Ezzel a pszichológiailag pozitív énkép erősítő tudattal távoztam az üzletből.

You may also like