354. szám Széppróza

Túlélés 1. rész

By
Ötvenegy éves koromban váltam munkanélkülivé. Hogyan? Kerek perec. Ily módon hozták tudomásomra: a továbbiakban nem tartanak igényt áldásosnak addig sem nagyon nevezhető munkámra, tevékenységemre. De nem is ez a minősítés, jellemzés volt a baj elsődlegesen, hanem az, hogy úgy mond „túl koros” lettem, tettre kész, életerős fiatalok tapossák egymás sarkát, hogy helyemre kerüljenek. A „mór megtette kötelességét”… Mehetek a munkaközvetítő irodába.
– Ugye eddig, mint egészségügyi dolgozó, fehér köpenyt viselt? – szegezte nekem a kérdést szoborszerű egykedvűséggel, unottan az előadó. Ezen túl – az orvosi vizsgálat eredményétől függően – vagy zöld színű formaruhát, vagy semmilyent sem fog viselni…
A fene megette az egészet. Koromnak megfelelően „vének tanácsába” kerültem. Vagy valami hasonlóba. Az egykori Kilián laktanyában székelő Közhasznú Rt. vezetősége narancsszínű úttisztítók egy közeli csoportjához osztott be. Nem csak mi számítottunk öregnek, az időjárás sem volt kimondottan fiatalosan frissítő. Már a munkaterületre történő induláskor olyan „égéstermékszerűen” sűrű, nyomasztó köd homályosította el szemünket, hogy még vezetőnk sem tudta, hogy lehet belőle kitalálni. A baj persze nem járt egyedül. A köd feloszlása után csapadék következett. Olyan (Mohácsi) csatavesztő felhőszakadás zúdult ránk, hogy valahol az Orczy kert környékén kénytelenek voltunk bemenekülni az első kocsmába. Szerszámainkat a bejárat előtt hagyva. No hiszen… Nem volt elég baj innen száraz torokkal úgy egy óra múlva napvilágra kerülni, hanem még az alumíniumból készült szemétszedő lapátomat is ellopták. Nyelét otthagyva emlékül. Hiába rohantunk társammal az utca sarkán lévő MÉH átvevőhelyre. Semmi „ilyesmiről” sem tudtak. Körbenézni meg pláne nem engedtek. Azért szépen haladtunk a söprögetéssel így is. Olyan „gyönyörűen”, hogy ellenőri dicséretet kaptunk!
Ez csak úgy történhetett, hogy idejében észhez kaptam! A megmaradt lapát nyelet félig belelógatva a kukába, olyan határozottan markoltam meg, mint egy alabárdot. A szerszámok leadásának alkalmával is helyes helyezkedésemnek köszönhettem szerencsémet. Tolongás közben, míg az átvevő félre pillantott szemrebbenés nélkül kikaptam egy lapátot a mellette felsorakoztatottak közül. Ki is lettem pipálva a nyilvántartásban nyomban.
Az ördöggel való incselkedés (cimborálás?) másnap folytatódott tovább közülünk a börtönt is megjárt, minden hájjal megkent, apró termetű öreg vakmerőségében addig vetemedett, hogy ki akart rabolni egy ortopéd cipős részeg öregasszonyt. Világos nappal, szinte a rendőrség szeme láttára! Igaz az őrs előtt valahogy sikerült gyanú nélkül elbotorkálniuk, ám az üldözés folytatódott tovább. Lakásához  közel egy lépcsőházban még be is lett kerítve! Egy ugyancsak közülünk való mindenre kapható, feslett erkölcsű lány már a sértett zsebébe is belekapaszkodott.
Váratlanul, éppen idejében betoppanó ellenőrünk amellett, hogy jól leteremtett bennünket, engem külön még meg is gyanúsított.
– Ne tagadja, maga is nyúlkál az öregasszony után! – ripakodott rám. Ha nem lenne néma a néni, akkor magukat nem itt, hanem a rendőrségi fogdában fogtam volna meglátogatni. Hm. A szavak súlya alatt legkevesebb volt elszégyellnem magam…
Közhasznú szolgálatom „második felvonásában” ismét a lapát lett a fő kellék. Ugyancsak a narancssárga mellényesek körében. Ezúttal az eléggé el nem ítélhető tett elkövetője közülünk, „zöld színűek” közül került ki. Egy új felvételes cigány fiúnak tűnt el a lapátja már ott a telephelyen a nagy ködben. Mint, hogy mellém lett beosztva, ahogy lehetett úgy palástoltam, lepleztem ezt a hiányt. (Volt benne gyakorlatom.) A siker csekély volt. A véget érni nem akaró Andrássy utat egyszerűen „nem lehetett legyőzni”! Hiába söpörtük az úttestet „szűz fehérre”, ahogy az addig seprűvel megközelíthetetlen gépkocsik kigördültek helyükön ott maradt a töméntelen szemét. Az idő sürgetett, vissza nem fordulhattunk, munkavezetőnk szerint nem csináltunk semmit. Kénytelen voltam ebédidő alatt is kotorászni. Ekkor lépett színre a tettes, az elkövető, a munkavezető! Régi, rossz emlékű ismerős. Visszataszítóan idióta mosollyal számolt be „győzelmes” tettéről.
– Képzelje csak, Laci bácsi – mutatott a meglopott fiúra. – Ez a hülye elhagyta a szigorúan őrzendő szerszámát. Csak úgy letette, én meg felkaptam és bevittem a főnökhöz. Az meg rögtön megírta a megtérítési jegyzőkönyvet. Hadd lakoljon a felelőtlen senkiházi. Nem igaz?
Nem! Szó nem jött ki a számon. Csak gondolkodni tudtam. Megveressem a meglopottal ezt a rosszindulatú vén hülyét? Lemondtam róla. Büntetését a sorsra bíztam.

folytatjuk

You may also like