Nézd…! hogy szállnak el illúziók…
enyém is, tiéd is, barátom…
Nyirokból nem lesz csak nátha,
imbolyogsz reményeddel, hogy hátha…
az idő fájáról holt álmok
potyognak mára. — Lyukas kalapot
csordultig töltő férges diók —:
A haraszt magától nem zörög;
új vágyú mezsgyén feszengve farol
a lelkekben zizegő mákony.
Körön a vándorló sorsok, az örök
költözők, egyre mélyebbre szállnak: —
S nem tudod tapsolj-e vagy bánjad…?
Bujkálsz rég elhagyott kalapok között,
látván, mint szökken szárba a jóslat.
– nem találsz már vigasz szókat –
—- Szétfoszló időkre billegő intő
szavaid: — sajnos jól prófétálnak!
Likes
No Comments