A hajléktalanok nagy vándorok. Gyakran változtatnak városokat. Nyaranta sokan az emberek után mennek például a Balatonra. De tudni kell, hogy a hajléktalan és a csavargó, vagy nevezhetjük csövesnek két különböző fogalom, bár az életvitelük hasonló. Csavargók minden korban voltak. Bennük valami féktelen szabadságvágy munkálkodik vegyítve egy nyaláb kíváncsisággal. Ha valaki ilyen vérrel születik, társadalmi helyzetétől függően akár még világfi, sőt felfedező is lehet. Számtalan nagy ívű csavargó szélhámost is produkált már az élet. De gondoljunk csak néhány nagy művészre. Közülük bizony sokan a nyomort sem bírták elkerülni. Gondoljunk csak a másik végletre! Hány olyan ember van, akit viszont ki sem lehet robbantani közvetlen környezetéből. Amit viszont nem szabad szem elől téveszteni, hogy a hajléktalan nem választotta ezt az életformát a csövessel szemben.
Jómagam is számtalan várost végigbolyongtam már, de mindig a letelepedés reményében. Először a maga valójában az utcára egy vidéki, közepes méretű (40 000 lakos) városban szorultam. Csalósan jó élményeket szereztem, megismerkedtem a legzseniálisabb emberek egyikével, akivel valaha találkoztam. Egy öreg koldusról van szó, akiről már tíz éve is van, hogy nem tudok semmit. Nevezzük Sanyi bácsinak, de a valódi nevét több éves ismeretség után sem tudtam meg. Álnevet használt. Ugyanis elbeszélései alapján eredetileg költő és újságíró volt a foglalkozása. Valamilyen életjáradékot is kapott ködös múltjából. Meg kell jegyeznem, hogy az idős elméje már nem minden tekintetben volt tiszta, elő-elő fordult a város pszichiátriáján is, a változás minden esélye nélkül. Hát nekem már ennyi jutott belőle. Gyakorlatilag közös kasszán voltunk, ami bizony gyakran volt üres. Nagy probléma sosem volt, az öreg bármilyen napszakban képes volt koldulni. Jómagam alkalmi munkákból és innen-onnan tettem a közösbe. Bevallom, deficites voltam az ügyben, az öreg profi volt. Nem is igazán tudom elhelyezni a csöves vagy hajléktalan kategóriák egyikébe sem. Határeset.
Pár szó még az róla: Öt nyelven beszélt. Hegedült. Az asztalnak hátrafele sakkozott. Körbehajózta az egész világot. Tíz perc alatt gyártott egy szabályos szonettet, kívánságra. Meg kell jegyezni, hogy az igazmondással nem mindig volt köszönőviszonyban, legalábbis érzéseim szerint, de nem ártott senkinek sem a történeteivel. Ezen kívül mindent tudott, amit a városban egy hajléktalannak tudnia kellett. Napirendje volt. A piacon a sültkolbászos minden nap nekiadta a maradékát. Nekem is jutott. Még az ingyen konyhára sem szorultunk. Koldulás szigorúan a kórház látogatási rendjében. Előjogok bizonyos kocsmákban. Bizonyosokból pedig kitiltva. Ha épp bement a hajléktalan szállóra, természetesen mindig volt helye. Állítólag az egyik zuhanyfülkét privatizálta éjszakára. Borzasztóan sokan ismerték, fűtől-fától kapott „adományt”. Mázlim volt vele. Jó barátok voltunk. Erre a mai napig büszke vagyok, mert kevés embert engedett valójában közel magából.
A koldulást állítólag még újságíróként fedezte fel, így valahogy: Egy barátjával beültek egy kocsmába. Egész tisztességesen fogyasztottak, fizetni akartak, de kiderült egyiküknél sincs a kívánt összeg töredéke sem. Az öreg kilépett az utcára, az első szembejövőnek elpanaszolta, hogy milyen bajba került. Az idegen első szóra kisegítette. Sanyi bácsi maga is nagyon megdöbbent. Állítólag az eljárást utána is tesztelte több alkalommal, mindig sikerrel. Az utcára kerülve egy percig nem volt kétséges, hogyan szerzi be a betevőt. (Nem a szilárd táplálék volt a betevő fő összetevője.)
Ahogy jöttek a hűvösebb éjszakák, keresnem kellett valamilyen fedelet nekem is. Volt a városnak egy hajléktalanszállója. Gondoltam bejelentkezek. Három napon keresztül, naponta két- három alkalommal próbálkoztam az intézmény kapujában. Hosszasan csengettem, kultúráltan dörömböltem minden alkalommal, eredménytelenül. Nem nyitottak ajtót. Ez volt az első találkozásom a hajléktalanokat ellátó rendszerrel, amennyiben ezt találkozásnak lehet minősíteni. Más hajléktalanoktól tudtam meg, hogy a szálló tele van, ilyenkor pedig nem fogadnak senkit. Így keveredtem el a városból, és az öregtől mintegy félév után.
De később is, amíg a közeli településeken tengettem napjaimat, gyakran kerestem föl az időst. Akkor is, amikor volt tisztességes munkám, jövedelmem. Törlesztettem az adósságomat, nem mintha Sanyi bácsinak ilyen elvárása lett volna. A lényeg az, hogy ilyenkor is félnapokat lógtunk együtt.
Nem tudom, mi lehet vele?
Likes
No Comments