357. szám Széppróza

Rántott borjúláb dupla tartárral

By

Meglehetősen sokat kellett utaznia az ingyenkonyhára. Nem is minden nap vette igénybe, de azért majdnem törzsvendégnek számított.
A villamoson általában le tudott ülni, s idővel már nemcsak a megállók sorrendjét tudta kívülről, de szinte az üzletek, műhelyek kiírásait is. Főleg azokét, amikhez költött is néminemű rigmus-félét.
Volt az úton egy pinceműhelyben egy bádogos: Seiner Herbert. Úgy időzítette a mondókáját, hogy a villamos pont akkorra érjen oda, amikor ő már elsorolta, hogy „Meiner Herbert, Deiner Herbert, …” Muszáj volt tökélyre vinnie a dolgot, mert – hite szerint – csak akkor sikerül majd a napja a továbbiakban, ha a villamos a bádogoshoz pont a „Seiner Herbert”-nél ér.
Volt még egy virágbolt is, ami a „Virágegyetem” nevet viselte. Hősünk emlékezett arra, hogy nem is olyan rég ez a cégtábla rangos helyezést ért el egy versenyen, amin frappáns, kulturált és a magyar nyelv szabályainak is megfelelő budapesti cégtáblákat értékelték. Már nem emlékezett rá melyik kedvenc „ÉS”-ében, az Élet és Irodalomban vagy az Élet és Tudományban. A szakavatott zsűri valóban olyan üzletet díjazott, amelynek belsejében igazán gyönyörűséges virágok sorakoztak a világ minden tájáról. S még a belső megvilágítás is úgy változott, ahogyan a különféle körülmények között élő virágok igényelték.
A „Tökmag Pék”-et már buszról látta, amire át kellett szállnia. Kicsit szégyellte is magában a hozzá faragott olcsó rigmust, de azért ismételgette hangtalanul: „Tökmag Pék – Jót Ennék!”
Aztán jött egy kis étterem: olyan családias, házias, kockás terítős. A feliratát nem is nagyon figyelte, „Nosztalgiának” nevezte el. Nem is névadás volt ez, csak egy hangulat, egy/sok emlékkép. Olyan vendéglők ugrottak be, ahol zóna reszteltmáj mellett világmegváltó beszélgetéseket folytattak, vagy amikor a Király utcából minden nap ebédidőben átmentek a kolléganőkkel a szembeni kisvendéglőbe vagy a Kiskacsába, ahol hárman ettek egy bogrács halászlét nyolc kenyérrel. S ahol a pincérsrác megsúgta, hogy „ti ma nem kértek zöldbabfőzeléket”. Kijelentő módban, halkan, mellékesen közölte, hogy tegnapi a termés. Vagy amikor a feleségjelöltjével az esti főiskolai előadások után beültek egy ilyen helyre egy tatárbifsztekre, jó sok pirítóssal és két korsó sörre.
Szóval, az egyik nap a kisvendéglő megállító reklámtábláján krétával az volt írva, hogy „A Konyhafőnök ajánlata: Rántott borjúláb tartárral, rizzsel: csak 670 Ft”. A világon mindennél jobban szerette a rántott borjúlábat,  amelyet jobb  helyeken kicsontozva tálalnak, s akkora, hogy legalább két adag tartár kell hozzá.
A táblát a hét további napjain is leste a villamosról – a kiírás ott volt rajta.
Közben alkalmi munkája lett.  Volt egy könyves ismerőse, aki piacon fix standról árult használt könyveket. A hölgy igazi, vérbeli kereskedőcsaládból származott, – saját bevallása szerint is inkább kereskedő, mint könyves. De jól csinálta a bótját: volt besegítője, aki a könyveket cipelte, rakodta és volt, aki a könyveket értékelte. (Mármint az ELADÁS értékét, mert vásárlásnál minden antikvárius a szégyentelenség legmocskosabb határáig leócsárolja még a bőrkötetes Révai Összes-t is, ha látja, hogy attól a szerencsétlen tulajdonos végszükségben kénytelen megválnia). A hölgy milliomos volt, s nemcsak az ismételten oly nagyra értékelt és központilag kellően honorált nemesi származása miatt, hanem azért is, mert nem múlt el hónap, hogy ne halt volna meg Új-Zélandon, Tűzföldön vagy Bostonban egy nagybátyja-nagynénje, akiktől temérdek részvényt örökölt. Dolgozni csak azért dolgozott, hogy rendszer legyen az életében, hiszen saját családja nem volt, a férfiak már nem érdekelték, a konyhába be nem tette a lábát, s minden napi új műkörmével mosógépbe sem nyúlhatott.
Szóval, hősünk kapott egy kb. 3 napos megbízást ettől hölgytől, – selejteznie kellett a felgyülemlett könyvekből. Boldog örömmel vállalta, bár a 300 Ft-os órabér – objektíve szemlélve – nem volt túl kecsegtető, de okos, sokszoknyás nagyanyja ilyenkor mindig azt mondta, … Fiam, ez is jobb,  mint búcsúban  egy pofon.
Sajnos, kilenc óra alatt végzett. Az ugye 2700 Ft.
Ő maga nem is döntötte el, de a lába önállósította magát és leszállt a kisvendéglőnél. Először azt vette észre, hogy azt skandálja – mit skandálja! Annak ütemére lép –, hogy pir-burg-pár-káp. Ez pedig nem más, mint a régi étlapokon a sültek mellett szereplő rövidítés: pirított burgonyával, párolt káposztával. Lehet, hogy nem is rizzsel fogja kérni a borjúlábat, mert az ingyenkonyhán a porból készült leveseket telerakják túlfútt tésztával és törmelék rizzsel, hogy  jó laktató legyen.  (Félreértés ne essék!: NAGYON finom tud lenni az éhes embernek!) DE MA Ő ÚR LESZ!
A külső megjelenése ellen senkinek nem lehetett kifogása. Pir-burg-pár-káp-pir-burg-pár-káp, közeledik a bejárat felé. Az étterem majdnem üres. Beül az egyik boxba. Elkéri az étlapot, tanulmányozza, bár biztosan tudja, mit akar kérni. Csak hát le kéne csekkelni, hogy tényleg 670 Ft-e.
– Aperitif?
– Igen, egy puszta koktélt kérek! (Hoppá, ez az ő szája, ez az ő hangja? Na, kaparjuk csak elő az önkontrollt!)
A fiatal pincér leplezni igyekszik csodálkozását, hiszen ilyet általában este, céges vacsoráknál, nagy mennyiségekben szoktak rendelni, de hát ha már ezt kéri… Hősünk megrendeli a főételt is, petrezselymes krumplival és hozzá nagyfröccsöt száraz fehérből.
Kihúzza magát és vár. Tovább böngészi az étlapot, mintha majd desszertre is vágyna, de tudja, hogy ha este a hajléktalanok saját maffiája nem orozza el a szeme elől az összest, akkor neki is jut az osztásnál a visszárus aznapi túrós batyuból vagy kakaós csigából. Csak érjen oda időben!
Két hatalmas húsnemű a tányérján. Szóval benne van csont is. Nem baj. Lassú, elegáns mozdulatokkal eszik. Megtörli a száját az asztalkendőben, mielőtt kortyolna a fröccsből.
Szinte zsongítja az a zaj, amint a konyhába vezető kétszárnyú lengőajtó ad, amikor a pincérek tele tányérokkal a kezükben hatalmasat rúgnak bele, hogy kinyíljon úgy, hogy visszaúton már ne találja őket el a nyílásban.
El akarja felejteni azt is, milyen a még előkelő étterem konyhája, milyen üvöltések, szitkozódások, sürgetések hangzanak el, amíg egy ilyen, salátákkal szépen feldíszített,  elrendezett tál kikerül onnan a vendég elé. (Volt már kisegítő egy ideig ilyen helyen is).
De nem, most csak ő van és a borjúláb zselés húsa meg a tartár. Nem rossz konstelláció.
Még kér egy kávét s azt kortyolgatva élvezi belseje elégedettségét, – agya pedig rögzíti az egész hangulatát. Tudja, hogy sokszor fog még visszaemlékezni ezekre a percekre.
Arra azonban nem gondolt volna, hogy ilyen hamar és ilyen formában!
Álmaiban sem képzelte volna, hogy így folytatódik:
 Kiderült, hogy valaki, – szintúgy a villamosról – meglátta őt kiöltözve egy igazi étteremben. A hajléktalantársai kissé irigy, gúnyolódó, de nem igazán gonoszkodó megjegyzéseit még nem is bánta volna, – a nagyhangú örökké rendezkedő, önmagát előtérbe toló, a maffiával kapcsolatot tartó önjelölt vezérek szavára sem sokat adott eddig se.
De amit a szociális munkásától kapott, hogy inkább nagyobb részletekkel törlesztette volna a szállásdíjának elmaradt részét, a megmaradt pénzt pedig majd ő beosztotta volna hősünknek, és akkor nem herdálja el ilyen felesleges dolgokra, merthogy nemrég végzett summa cum laude és ezért jobban tudja, mint a tisztességben megőszült nagypapa, hogy hogyan kell tervszerűen élni. Sérelmezi, hogy „gondozottja”, aki – szerinte – agyi képességeit is elvesztette a palatető elvesztésével egyidejűleg, nem hajlandó gondnokoltként viselkedni.
S amit a milliomosnőtől hallgatott! Elmondta, hogy ő soha nem került volna ilyen jó helyzetbe, ha nem vajas kenyéren él a szűkösebb időkben! Cöcö.
Igen sajátságos kommunikációs rendszerbéli egyezés van egyes munkaadók és a szociális munkások között. Ha bármilyen zűr van az EMBER és a munkáltató között, akkor sok esetben a feje felett, mint felsőbbrendű lények, előbbiek tudta nélkül, elrendezik azok sorsát. Nem tagadható, hogy néha valóban jó szándék vezeti ezeket az embereket, és az eredmény nem hátrányos az egész történés alanyának.
Ezek azok a szoc munkások, és azok a munkáltatók, akik nagyon korán, de legkésőbb 18 éves korukban már kiváltak a családjukból, mert NEM BÍRTÁK elviselni a szülői gondoskodást, a maguk feje szerint akartak élni, senkit nem hagytak beleszólni döntéseikbe.
Ezek a gondolatok száguldoztak a fejében, de győzött az önkontroll: másfél órára úr volt, s ebből az élményből a „lelki tápláléka” is meglesz egy ideig. Ebben maradt magával.

You may also like