434. szám Riport

Othellotól Übü királyig – Beszélgetés Gáspár Sándorral

By

Gáspár Sándor kétségtelenül az egyik legtöbbet foglalkoztatott  magyar színész. 1979-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, azóta többszáz premieren van túl, a címben lévő két szerep csak a spektrum szélességére utal. Több tucat filmben játszott, köztük olyan legendás alkotásokban, mint a Falfúró, a Csapd le csacsi, a Roncsfilm, a Woyczek, vagy épp az Üvegtigris. 1986-ban Jászai Mari-díjjal, 2009-ben Kossuth-díjjal jutalmazzák. 12. éve az Új Színházat erősíti.

– ’56-ban, elég viharos időkben született Szentesen, mesélne valamit a gyermekkoráról, iskolai éveiről?
– Hogyne. Természetesen ebből a viharos időből semmit sem érzékeltem, lehettem pár hónapos. Utólag tudtam meg, hogy akkor Szentes katonai parancsnoka Gujdár Sándor volt, aki méltán arra volt büszke, hogy Szentesen nem folyt vér.
Fantasztikus egy gyereknek szentesinek lenni, Szentesen születni, mert minden adott a sportolásra, a tanulásra, van egy nagyon híres gimnáziuma, ahova én magam is jártam. Szentesen egy gyönyörű szép módosgazda házban éltem az életemet testvéremmel és szüleimmel együtt. És ahogy kell egy vidéki házban, minden volt. Disznók, marhák, kutya, macska, galambok. Szenvedélyes galambász voltam testvéremmel együtt, ő még most is űzi ezt a sportot.
Bekerülve a gimnáziumba, találkoztam Bácskai Miska bácsi tanár úrral – magyar és történelem tanárom volt – aki a szentesi diákszínpadot vezette, és a gimnázium színpadával beneveztünk minden országos versenyre. Szóljatok szép szavak, Ki mit tud, és sok más. Nagyon mozgalmas életem volt gimnazista koromban. Mivel akkor csak egy televízió volt az országban, és a Ki mit tud-ot amúgy is mindenki nézte, megszoktam, hogy elég hamar megismernek az utcán. 18 éves sem voltam, már éreztem azt, hogy milyen erős vonzása van ennek a pályának, hiszen a visszajelzéseket is megkaptam.
A Főiskolán Horvai István és Kapás Dezső vezetése alatt tanultunk 4 évig, majd a Vígszínházba szerződtem, Várkonyi Zoltán utolsó szerződtetettjei közül való vagyok. Alapítója lehettem a Katona József Színháznak, aztán szabadúszó voltam, játszottam mindenfelé, Radnóti, Vígszínház újra, József Attila Színház, Vidám Színpad, vidék, aztán a Művész Színház, a Kelemen László Színkör, és most az Új Színházban vagyok 12. éve.
– Régóta van itt. Ezek szerint ez egy jó színház, jó társulat.
– Nagyon jónak tartom a társulatot, még mindig olyan energiákat érzek itt, amik még nem tudtak teljességében úgy fölszabadulni, ahogy lehetséges volna. Kifejezetten érdekesnek és vonzónak tartom ezt a helyet, úgy érzem, még mindig mozgásban van. Nem a megszokás, a rutin, és az unalom felé fordul a színház szekere. Inspiratív hely ez itt, nem csak nekem, hanem a többieknek is.
– Színházi munkásságát, filmjeit nézve feeltűnő, hogy milyen sokrétűek voltak a szerepei. Hiszen az Othellótól kezdve a vígjátékokig a teljes skálát végigjátszotta.
– Elsősorban ez érdekel a színészetben, hogy mit gondolnak. Nem én gondolok valamit magamról és megpróbálom rávenni az igazgatást, a rendezőket, hogy tessék velem ezt megcsinálni. Ebben az a legizgalmasabb, hogy egy rendezőnek mi jut eszébe rólam. És ha azt a példát mondom csak, akkor elég szemléletes leszek: egyik évben eljátszottam itt az Othellót, és a következő évben ugyanazzal a rendezővel eljátszottam itt az Übü királyt, ami azért elég nagy lehetőség egy színésznek. Amíg ilyen nagy spektrumban használnak engem, addig nagy baj nem lehet. Hasonlóan jól alakultak a filmjeim is.
Azért az utóbbi időben tapasztalom az utcán, hogy a népszerűség is változik. Arra gondolok, hogy míg ezelőtt 10-15 évvel egy magyar színészt, ha az utcán felismertek, akkor sok mindent tudtak hozzá gondolni, hiszen láthatták őt más-más szerepekben a televízióban. Manapság ez a lehetőség nagyon lecsökkent. Nincsenek tévéfilmek, nincsenek színházi közvetítések, ezért az úgynevezett sikerfilmek maradnak és ez a kép leszűkül. Adott esetben az Üvegtigrisre gondolok, arra a szerepre vagy karakterre. Egy kicsit elgondolkodtat, és nem vagyok tőle jókedvű. Örülnék, hogyha a magyar színészek visszatérnének a televízióba a családok közé.
– Bár az Üvegtigris kultuszfilm lett.
– Nem az Üvegtigris minőségét kérdőjelezem meg. Szó sincs erről, csak azt mondom, hogy ha egy magyar színész nem kerül be egy ilyen sikerfilmbe, tulajdonképpen nem ismerik föl. De ha föl is ismerik a nagy siker kapcsán, a nagy többség ehhez köti, és régebben ez sokkal árnyaltabb volt.
– Mostanában is elég sűrű programja van. Sok színházban játszik az Új Színházon kívül is.
– Így van, most a legújabb találkozásom az a Pinceszínházzal van, ott próbálok Györgyi Annával egy kétszemélyes darabot Krumplirózsa címmel, most február közepén mutatjuk be.
– Sokan beszélnek a gazdasági válságról, pénzhiányról. A színházak, akár az Új Színház mennyit érzékel ebből?
– Az az igazság, mielőtt még bármit mondanék, azért azt le kell szögeznem, hogy mi, színházcsinálók azért, legalább is az elmúlt évtizedekben, mégiscsak burokban vagyunk. Bejövünk a mi belső világunkba és itt csináljuk a dolgunkat. Viszont ijesztő híreket is hallani egyes színházak bezárásáról, és egyebekről, amik nem tudom, hogy mennyire komolyak, de borzasztó lenne, ha színházakat kellene bezárni. Egyébként nyilvánvalóan a nézői szokások is változnak, hiszen bármennyire is próbálja a színházszerető közönség kikalkulálni magának a színházjegyet minden hónapban, azért az egyre nehezebb.  És ezért is nagyon nagy tisztelettel adózom a színházba járó közönségnek, mert úgy tűnik, hogy az utolsó tartalékaikat is felélve, a színházra még félretesznek.
Ezért kíváncsian várom, hogy hogyan alakul a nemzeti televízió sorsa, az M1, M2, és a Duna televízió leendő programjait, mert igazából ez a három televízió az, ami azt gondolom, a leginkább képes közvetíteni a magyar értékeket.
– A Fedél Nélkül egy utcalap, hajléktalan emberek írják, árusítják. Önben milyen kép él a hajléktalan emberekről?
– Már felnőtt fejjel kellett rádöbbentem arra, hogy nagyon-nagyon hamar kicsúszhat az ember lába alól a talaj. Addig kicsit, hogy is mondjam, felülről néztem ezt a dolgot, természetesen kéregető hajléktalanoknak adtam akkor is, ha csak tehettem, aprópénzt. De innentől kezdve egészen máshogy látom. Aztán tovább árnyalta bennem a kérdést, amikor találkoztam egy olyan ismerősömmel, már őt hajléktalanként látva, aki előtte a Magyar Rádióban volt szerkesztő-riporter, tehát magasan kvalifikált értelmiségi. Elég volt egy magánéleti válság, és nem tudott soha többé talpra állni. Az egész hajléktalan kérdés nagyon rút kérdés, és attól félek, egyre több családban lesz ez ismerős felvetés. Nagyon jó lenne, ha valami sikerülne azokból a tervekből, amit a politika elméletben, elviekben megosztott már a szavazókkal.
– Mi is ebben reménykedünk, bár nem tudom, mennyire ismeri az elmúlt hetek, hónapok eseményeit?
– Gyengén…
– Jelenleg inkább rendészeti eszközökkel próbálnak megoldást találni. Gondolok itt az épített környezetről szóló törvény módosítására, amely lehetővé teszi az önkormányzatoknak, hogy például a közterületen történő alvást szabálysértéssé minősítsék, vagy  a 14 fővárosi aluljáró kitakarítására.
– Feltételezem, bár nem ismerem ezeket az intézkedéseket, hogy létezik olyan koncepció, ami ezért cserébe kínál alternatívát olyan éjszakai szállásokkal, ahol ezek az emberek nem kell, attól féljenek, hogy megfagynak. És ahhoz képest kulturáltabb körülmények között, emberhez méltóbban tudnak legalább lefeküdni aludni. Feltételezem.
– Jelenleg ez a része tényleg még csak kidolgozás alatt van. persze szállások voltak eddig is.
– Nem lehet olyan politikai vezetés, azt gondolom, aki ezt a kérdést nem kezelné igazi empátiával, mert emellett egy normális, értelmes, érző ember nem tud elmenni. Kizárt dolognak tartom.
– Önnek van személyes kapcsolata hajléktalan emberekkel?
– Megvan majdnem minden sarkon, útkereszteződésben, lámpa előtt, évek óta. És ami a legérdekesebb, már amennyit lehet így szót váltani 15-20 másodperc alatt, azon lepődtem meg, hogy közülük sokan igen tájékozottak. Csak ha az én színházi, és nem is filmes dolgaimra gondolok. Színházi munkáimmal kapcsolatban, meglepődök és jól esik, hogy tulajdonképpen képben vannak. Tehát nem arról van szó, hogy mivel lecsúszott az úgynevezett normál társadalmi szintről, akkor onnantól kezdve már bezárult a világ.
– Térjünk vissza önhöz. Ön nagyon sok díjat kapott az évek folyamán. A ’90-es években, szinte minden évben kapott valamilyen díjat. És 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat. A magánvéleményem, hogy egy kicsit későn.
– Nem gondolom, hogy későn. Egyetlenegy díjamról sem gondolom azt, hogy későn, vagy korán kaptam meg. Annál is inkább, mert különösebben nem vártam. Ami a legfontosabb számomra, hogy – és nem csak a ’90-es években, hanem amióta végeztem a főiskolán – minőségi emberek társaságában, minőségi munkát végezhetek. És azért imádkozhatom a jóistenhez, hogy ez a folyamat minél tovább tartson.
– Már ejtettünk róla szót, most is sokat dolgozik. Mik a tervei? Van-e valamilyen álma, például szerepálma, amit még eljátszana?
– Nincs. Hála istennek nincs, mert azt tapasztalom, hogy akinek van, az általában csalódik. Sokkal izgalmasabb az, hogy milyen szerepekre tudom felhívni a rendezők figyelmét. Mert egy csomó váratlan dologgal szembesülök,
Nem szerepel terveim között az oktatás, a rendezés, sem a színházigazgatás. Csak azért mondom, mert az én korosztályomban ez a legtöbb embernél fölmerül. Én nem akarok tartozni ehhez az egyébként természetes képlethez, mert hiú vagyok, és én, ha nem tudnék a legjobb rendező lenni, vagy nem tudnék a legjobb igazgató lenni, akkor nagyon rosszul érezném magam a bőrömben. Ezért ezt a terepet átadom azoknak, akiknek erre van ambíciója.
Álmodozom viszont, hogy jó lenne most már egy nagyot utazni. A szó klasszikus értelmében, ha lesz időm és anyagiak is lesznek rá, beutazni a fél világot, olyan két hónapra eltűnni, és össze is tudnám kötni egy nyelvtanulással. Ilyen tervezgetéseim azért vannak.
Például idén nyáron valahogy úgy alakult, hogy a szörfömet kicsomagolni sem tudtam, vagy az időjárás nem engedte, vagy olyan családi, baráti programok voltak, hogy nem fért bele. Utólag kicsit meg is ijesztett. A kutyafáját, hogy létezik az, hogy nem tudtam egy napot szörfözni a Balatonon. Mert az például nagyon kikapcsol.
– Ezek szerint szereti a Balatont, a vizet.
– Nagyon, igen, és hála istennek, ki is tudjuk élvezni barátokkal, családdal.
– Ha karitatív rendezvényre kapna meghívást, gondolom elfogadná.
– Így van. Meg kell jegyezzem, hogy mivel folyamatosan dolgozom, több meghívást nagy tisztelettel vissza kellett utasítanom, mert egyszerűen nem fér bele az időbe. De nem akarok kibújni a válasz elől, természetesen abszolút szívesen és boldogan.
– Köszönöm szépen, további sikereket kívánok.

You may also like