Menczer Tamás, a Magyar Televízió és a Duna Televízió műsorvezetője végigkísérte a nyarunkat. Igaz, csak a tévé képernyőjéről, ahol az m1 Balatoni Nyár című magazinműsorában szórakoztatott bennünket. A sportban, közéletben egyaránt otthonosan mozgó műsorvezetővel a nyárról, s őszi feladatairól beszélgettünk.
Sokáig a sport volt a mindene, később azonban már mint bíró szeretett volna az „igazság bajnoka” lenni. Aztán egy hirtelen fordulattal a médiában találta magát, s reggelente konok elszántsággal faggatott politikusokat a képernyőn. Az idei nyarat a Balatonon töltötte, munkával, most pedig már újabb kihívások teljesítésére készül.
– Kívülről nézve jól összerázódott a két csatorna csapata, annak ellenére, hogy az ön számára ez szokatlan környezetet, más jellegű műsort, s egy teljesen ismeretlen stábot jelentett.
– Az volt a szerencsém, hogy Jegyes-Tóth Krisztával már régebb óta ismerjük egymást, ugyanis ő Duna Tv-s volt, mielőtt MTV-s lett. Nem dolgoztunk soha együtt, de ismerjük egymást és nagyon jó barátságban vagyunk. Rajta kívül mindenki ismeretlen volt. Valóban, ez egy koprodukció, mert a révfülöpi bázison a Magyar Rádiós kollégákkal közösen szerkesztettük a tévés és a rádiós balatoni adásokat. Nem udvariassági szöveg, de szinte kivétel nélkül pozitív tapasztalataim vannak: sok remek embert ismertem meg az elmúlt kilenc hét során, akikkel gond nélkül tudtunk együtt dolgozni, s úgy érzem, hogy ez irányukból felém is így van.
– Mivel ez egy napi szinten jelen lévő műsor volt, egy idő után fel tudott oldódni az élő adás adta teher?
– Nem teher. Nyomás, felelősség, tét van, de az nem teher. Minden műsornak van tétje, mindent el lehet bukni, de ettől én még ezt szeretem. Eddigi rövid pályafutásom során nem is nagyon készítettem eddig felvételt. Akármilyen műsorban voltam,sport, reggeli műsor vagy épp a Balatoni Nyár, szinte kivétel nélkül élő volt, s valahol úgy is gondolom, hogy az az „igazi”, mert ott történnek élesben a dolgok, ott kell helytállni, s az merőben más, mint a felvétel. Abban az időben, amit lent töltöttünk, mással jóformán nem is foglalkoztunk; a Balatont se nagyon láttuk, mert eléggé le voltunk kötve a napi műsorgyártással.
– Feltételezem, a nézőknek is feltűnt gyakoribbá vált jelenléte.
– Igen, mert ez egy olyan napi szinten megjelenő műsor volt, amiben három műsorvezető pár váltotta egymást, tehát viszonylag mindenki hamar újra látható volt. Ráadásul a délelőtti műsort délután is ismételték, este, a fél nyolcas híradó végén pedig egy újabb blokk volt látható. Így azt hiszem napi szinten öt órát töltöttünk ki az m1-en és az m2-n együttvéve. Érkeztek visszajelzések, és még az is feltűnt, hogy nem csak a Dunán. Tehát a néző figyel.
– Ősszel is folytatódik ez a csatornák közti „kétlakiság”?
– Olyan értelemben igen, hogy a közszolgálati médiumok egységesülésével már nincs olyan, hogy „enyém”, csak olyan, hogy „miénk”. Az ember abban a műsorban dolgozik, ahová irányítják, és az lehet a Magyar Televízióban,a Dunában, de akár a Magyar Rádióban is.
– Nem az a „típus”, aki gyerekkorától televíziósnak készült, ez a szándéka csak főiskolás éveiben jelentkezett, aminek következményeként diplomamunkáját is a televízió fejlődéstörténetéről írta. A beleszólási lehetőségtől függetlenül ez önnek máig kötődést jelent?
– Abszolút. Nekem a Duna Tv volt és van, mint első munkahely. Ezt azt hiszem nem csak én, hanem a „Dunások”, vagy aki valaha „Dunás” volt, ezt érzelmi szinten kezeli és fontosnak tartja. Ezzel együtt inkább azt mondanám, hogy a közszolgálathoz szeretnék hű maradni, hogy az most milyen feladat milyen csatornán, vagy milyen műsor, az ilyen értelemben kevésbé fontos, a közszolgálat a fontosabb.
– Azt olvastam önről, hogy „minding nagyon tudja, mit akar”, valamint azt is, hogy „karrierista”. Noha ez utóbbi jeleit nem fedeztem fel önön, miközben az sem újdonság, hogy ezen jelzőkkel azokat is hamar illetik, akik csak nem lézengenek céltalanul a pályán.
– Azt hiszem emlékszem, melyik kolléganőm mondta ezt, és abban is biztos vagyok, hogy jó szándék vezette. A karrierista talán annyiban igaz, hogy valóban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szeretem a munkámat, és sokat is foglalkozom vele. Az persze túlzás, hogy munka-alkoholista lennék, de sokat foglalkozom a munkámmal, s az nyilvánvalóan nem csak abban a 2-3 órában jelenik meg, ami képernyőre kerül, hanem a háttérmunkálatokra is vonatkozik.
– Az pedig csak tetézheti mindezt, hogy rövid idő alatt nagy lépéseket tett meg ezen a pályán, méghozzá igen látványosan, hiszen mindez a képernyőn, a nézők szeme előtt játszódott.
– Ez valóban rövid idő alatt történt, s ha úgy tetszik, viszonylag gyors előremenetel volt. Ez – azt hiszem – nem gyakori és vélhetően nem azért történt velem, mert én mindenkinél szebb, okosabb és ügyesebb vagyok, hanem annak köszönhető, hogy jó helyen voltam jó időben és jó kezekbe kerültem. Ami azt jelenti, hogy az én főszerkesztőm (Riskó Géza, aki a Duna Tévében mind a sport, mind a reggeli műsorban a szerkesztőm volt) adott nekem lehetőséget rögtön az elején. Ő amúgy is mindig biztatja a fiatalokat, s nagyon hálás vagyok neki, mert szerintem kevés főnök ad így lehetőségeket.
– Ráadásul nem is túl „dédelgető” területen történt mindez. Ha látják az emberben az elszántságot, és hogy a saját útjára koncentrál, akkor békén hagyják?
– Nem. Persze sokfajta ember van, akadnak egyenes emberek vagy akiknek kicsit erősebb a gerincoszlopuk és olyanok is, akiknek annyira nem. Így érik az embert olyan a mondatok vagy gesztusok, amik nem feltétlenül azt mutatják, hogy mindenki szeret mindenkit. Ezt az elején nehezebb volt kezelni, mára már kérgesedtem, felvérteződtem ez ellen. De azt is gondolom, hogy ha véletlen valamit sikerül megcsinálni – nem nekem, hanem bárkinek –, ha valamiről látszik, hogy egy elviselhető produkció, akkor azt hiába nem szeretjük vagy nem szimpatizálunk vele, de már lényegesen nehezebb kiteríteni. Én azt hiszem, az a legjobb dolog, ha az ember a teljesítményére próbál figyelni, mert akkor az jó esetben megvéd.
– Ha a saját feladatára és teljesítményére koncentrál, s konkrét elhatározásai vannak, a jelen helyzetével elégedett? Hiszen olyan pontra ért, ahol talán már hátra is lehet dőlni…
– Nem. Ezt én is meg szoktam kérdezni, ráadásul nálam sokkal okosabbaktól, és ők azt szokták mondani, hogy nem. Pedig vannak emberek, akik tényleg sokat elértek már és akár meg is engedhetnék maguknak, jellemzően mégsem szokták. Nekem vannak elképzeléseim, de az valósul meg, amiben a főszerkesztők szerint alkalmas vagyok, és ami mondjuk talán a nézőnek is elfogadható. De persze, az ember mindig szeretne előre lépni.
– De merre van az előre? Új irányokat vesz, vagy azokak jár a végére, amiket eddig belátott?
– Én tudom, hogy engem a sport és a politika-közélet érdekel. Most, a nyár során kicsit ebbe a könnyedebb részébe is belestem, amit szeretek is, de ettől függetlenül ez kerülne a dobogó harmadik fokára.
– Máris kezdődik az őszi munka, vagy lesz még mód egy kis pihenésre?
– Hamarosan elindul a közszolgálati médiumok új őszi műsorrendje, de addig sem lógatok lábat, mert a sportműsoraink, sportközvetítéseink mennek, így mi is folyamatosan dolgozunk. Talán egy pár napot lehet fújni, de aztán fel kell készülni a következő feladatokra.
