Óda
Kisimulva a gyűrődésből, hajnalban
Egymásba kábult szerelmesek léptei
Kápráznak vissza a macskakövekről.
Csókjaik hegedűhúrként feszülnek ablakomig
Az árkádok alól, ahová megbújtak.
Egész halkan, mint macska, ha vadászik-
Puha mancsokon oson a szerelem.
Épphogy csak érintik egymást-hisz
A kő se mondja a folyónak: csiszolj!-viszi mégis,
Viszi boldogan.
Ez a legtisztább életem,
Meghajolva tévedéseim előtt.
S hogy a semmit is majdhogynem eltékozoltam;
Homályba vész, jöttöd sugallja: immár építkezhetek.
Gondjaim alá rőzsét hordtam,
Lángolt alája tetőled loptam,
Most fellobbantja a tüzet,
Így ültetsz belém új szívet.
Leverted a rozsdás lakatot
Lakatlan létem kapujáról,
Hitem megdőlt (sorsom végletes:
Magához húz/Magától eltol).
Írtam ezt is, írtam azt is,
Mikor, ahogy illett, úgy megoldva.
Költő vagyok, kezemben a Nyelv
Lehet fegyver, lehet bokréta.
Szorgosan dolgozok, lelkesen szeretek,
Ettől nem lesz munkám se jobb, se díszesebb.
De ha ölelésed melege
Járná át napom nyugtát
Dicsérném (vívódásaim békévé így
Lényegülnének át.)
Ülök egy tar fának képzelt lombja alatt,
Átfutnak rajtam mind a régmúlt nyarak,
S eszmélek: milyen széppé lett a Tél,
Mit megvetettem, mert végre ideértél.
Mosolyod beleszőve havat szülő felhők ölébe
Rügyek fakadnak fagyott ágakon,
Rácáfolván a Természetre…!
Elérnék, igen, bátran, sőt vakmerően
“Göröngyös úton a csillagokig”
Teérted,
De hogy vethetném meg kétkedéseid? –
Tudom: ígéretem kút, melynek mélye rejtve.
Felhúzván majdan az első teli vödröt
Hiteddé kovácsolom tetteimmel
Szavaimnak súlyát s igazát;
Kifogyhatatlan akarattal,
Újra és újra mélyebbre ásva,
Mégsem fáradva el,
Szerelmedért!
(január hónap, második díj)
