366. szám Széppróza

Nénje

By

1.
Nénje

A nénje fent ült egy terebélyes fa ágán és énekelgetett. Valami ilyesmit: az én uram olyan jó, mint  a likas bugyogó, elmegy inni  a kocsmába,  négykézláb jön ő haza, tyuhajja.
Félpapucsos lábát himbálgatta eközben, mintegy ilyeténmód vezényelve „produktumát”. A madarak is rákezdtek a „karéneklésre”, olyan lelkesedéssel, mintha  csak őt tekintették volna példaképüknek. A kortyolgatás sem hiányzott a kollektív műsorból, mozgott is a giga annak rendje s módja szerint. Úgy öt percenként.
Leesni ennek ellenére nem volt valami nagy kedve, a létra nem dísznek volt alátámasztva. Létra? Tornateremből lopott bordás fal egy szelete lehetett valamikor, olyan sűrűn sorakoztak a fokok rajta.
Leszédülni már csak ezért sem tudott volna, esés közben valamelyik lába biztosan beleakadna közéjük. Mondjuk, lógna fejjel lefelé, de fejre akkor sem állna! (Na, csakhogy sikerült kinyögnöm ezt az „emeletes” szójátékot.)
Ha megtörténne az elkerülhetetlennek vélt dolog mégis? Akkor „erre a célra” ott volt apóka. Egyenesen bele a nyakába… Ő is dalolgatott, éppen a fa alatt, egy füstölgő fűnyírófé-leséggel szerencsétlenkedve.
Furcsa egy házaspár ez, vontam le a végkövetkeztetést a látottak hatására iziben, az ég és a föld választja el őket. Meg is kérdeztem tőle:
– Mi a nyavalyát keres kedves oldalbordája odafent?  És mikor fog onnan lekecmeregni? – érdeklődtem tovább. A válasz hallatán majd hanyatt estem.
– Soha! Maholnap kilencven éves lesz. Ott fent közelebb van a mennyországhoz, ahová be akar jutni…
Hogy, hogy került föl, az iránt már nem is érdeklődtem. Azon kezdtem tűnődni inkább, hogyha az a bizonyos Oszlopos Simeon kibírta egy oszlop tetején évtizedekig állva (élettani funkciók nélkül?) akkor talán a nénje is elviseli ülve, azt az időt ami még hátra van neki…
Hm…

You may also like