Nyolc éves unokámmal vasárnap este, lefekvés előtt még vidámkodtunk egy kicsit. A gyerkőc túlságosan is belelendült, addig ugrált az ágyamon, amíg lepottyant. Plattyant, mint a béka. Komoly hölgy, nem fakadt sírva, mint a kicsik, nem is engedte, hogy vigasztaljam. Dühében, bosszúból és a szomszédok életének keserítése céljából dalra fakadt, miután kiderült, hogy az édesség-készleteink is kimerültek, tehát azzal sem tudom feledtetni a balesetet, hogy valami csemegével kínálom.
Szándékoltan repedtfazék hangon, üvöltve adta elő a következő halandzsa szövegű áriát, Csokis szerelem címmel:
Ajkad rásüt a napra
Hajam a sütővasra
Az édes gyümölcsöknél
Egy pillangó felszáll
A ház falára egy kismadárnál
Megette vacsorára az égő háznál.
Nahát mit hallanak füleim?
Valami nyikorgást, mert
A kismadár rátalált egy csokoládéra,
Beleharapott és annyira ízlett neki,
Hogy még akart. Az álom napján
Történt: egy út vezetett titeket.
A madár rátalált a csoki birodalmára
És megette mind.
Ez nem jó szerelem, mert sír
Az édes napján, te meg ne röhögj!
Az égi kacsák mérgesek lettek,
Eltelt egy-két nap, vagy száz is talán.
Mi történt ez alatt? Elfogyott a csoki.
Abban nem vagyok biztos, hogy a „te meg ne röhögj!” felszólítás is a vershez tartozik (természetesen, mint hallgatóság, fetrengtem a röhögéstől) de szerintem annyira beleillik a költeménybe, hogy értelemszerűen ahhoz tartozónak tekintem.
Igaz, hogy én is elkövettem egy-két verset eddigi életem folyamán, de ilyet nem tudnék összehozni, ha ezer évig élnék, és egyfolytában ezen gondolkodnék, akkor sem.
Azt hiszem, egy zseni-palánta nevelődik a környezetemben.
