354. szám Széppróza

Művészsors

By

A zsűri visszautasította a képet. Totya kedvtelésből kezdett el festeni, de egy idő után úgy érezte, felnőtt a nagyokhoz. A régi festőket szerette. A realizmust. Azok még tudták. Most egy alföldi tájat festett, csikóssal, gulyással, gémes kúttal – szóval egy igazi, hamisítatlan magyar tájat. Igen jól sikerült és mégis: a zsűri visszautasította. Pedig a baráti körben nagy sikere volt, még a Szutykos Bandi is dicsérte (onnan kapta a nevét, hogy a ruhája szinte fekete volt a kosztól), ő pedig ért hozzá.


– Szép, nagyon szép – nézegette a képet Bandi – sok benne a … a hogyishíjják … az esztétika.
– Mégis visszautasították – fakadt ki Totya – pedig ez jobb, mint az előző képem.
És már mutatta is. Tényleg jó kép volt: egy cigánylány gitárral.
– Látod? Szépen el van simítva minden részlet, nem úgy, mint Van Goghnál, hogy minden ecsetvonás meglátszik.
Ekkor megszólalt Józsi:
– Te! Nem lehet, hogy az direkt csinálta?
– Ki?
– Hát akit az előbb mondtál.
– Van Gogh?
– Igen.
– Az ecsetvonást?
– Igen.
– Áh. Normális ember nem fest így.
De már Pista is bekapcsolódott a diskurzusba:
– Hú, de jó ez a cigánylány. Haver! Fesd meg ezt nekem és megveszem, de gitár nélkül, meg ruha sem kell, a combjait meg kicsit nyissa szét! Érted?
– Hülye vagy – förmedt rá Bandi. Ne hallgass rá! A fasza nagyobb mint az agya. Azonban az igaz, hogy ez nem a valóságot ábrázolja. Mert kérdem én, hol látsz te a valóságban gitárral cigánylányt? Hanem például…
– Például zoknit árul – szólt közbe Sanyi.
– Vagy cigarettát – folytatta Józsi.
– Igen – Bandi helyeslően bólintott. Hanem ez a tájkép, ez igen. Ez a … ez a magyar vérrög.
– Te! – vette át a szót ismét Józsi. – Én alföldi gyerek vagyok, de még az életbe nem láttam se gémeskutat, se szürkemarhát, se rackajuhot.
– Ez az! – csapott a homlokára Bandi. A rackajuh. Az lemaradt. Így nem teljes a kép.
Totya döbbenten nézte: valóban a rackajuh az lemaradt. Festett egy újabb képet, ezen már rajta volt a racka juh is, de a zsűri ismét visszadobta.
Bandi töprengett.
– Az a baj, hogy nem elég színes a kép. Nálad például az ég egyszínű kék.
– Miért? Nem kék?
– Hát általában igen, de naplementkor… a nap vörös, a felhők pedig rózsaszínűek. Szóval… valami romantikusabb kell ide.
– Például pálmafák – szólt közbe Sanyi.
– Vagy havas hegycsúcs – Folytatta Józsi.
– Idióták – mordult rájuk Bandi. Az alföldön nincs pálmafa, meg havas hegycsúcs. De valami színes… az kell.
És Totya újból megfestette a képet. „Alföldi táj naplementkor” ezt a címet adta neki. Még egy szivárványt is festett rá. De a zsűri megint nem fogadta el. Az egész baráti kör érthetetlenek tartotta, tanácstalanok voltak, de aztán Bandi szeme felcsillant.
– Igen, megvan! Nem elég magasztos a téma. Valami emelkedettebb, magasztosabb kéne. Valami vallásos…
– Például Krisztus keresztre feszítése – szólt közbe Sanyi.
– Vagy a feltámadás – folytatta Józsi.
– Igen – bólintott Bandi – ilyesmi.
És Totya megfestette a Madonnát a kisded Jézussal, amint könny folyik a szeméből (mármint a Madonnának) talán, mert látja a jövőt (de az is lehet, hogy más miatt). Igen jól sikerült, de a zsűri megint visszautasította.
Totya megkeseredett. A társai körében ugyan nagy tekintélynek örvendett, – még a Szutykos Bandi is magasztalta (ő pedig ért hozzá), és mondogatták, hogy majd a halála után híres lesz (mint Van Gogh), de ő jobban örült volna, ha még az életében elismerik.
Aztán meghalt. Az önkormányzat pénzén hamvasztották el, de a barátai azért annyit elértek, hogy a legszebb képét montírozták fel az urnájára: Jézus szomorúan (félrebillent fejjel) a vérző szívére mutat.

2007. december hónap, második díj

You may also like