422. szám Vers

Mi elhordozná…

By

Amikor hoztad e nemes virágot,
Még zöld volt, csupa-csupa zöld,
Immár sárgába hanyatlott,
Egyre fárad, mint a meggyötört

Ember, a földje friss, nedves pedig.
Nem értem ezt sem, ahogy annyi mindent,
Pityereg a gyermek, habár dédelgetik,
Életlen a kés, noha újonnan kifent.

Itt gubbaszt a gond, egy-egy élet
Magától romlik, akármit teszel,
És igen, gyakran mormolom: félek,
De lelkem folyton éretted vezekel.

Beteg vagyok. Hagynalak kéne,
Magam lenni a síri szobában.
Mivé érne bennem az eszme,
Tágranyílt szemmel, két kezem kitártan?

Vágy. Éltet a szó? Miért?
Hisz tömény, vegyítetlen.
Nincs már oly szekérderék,
Mi elhordozná az életem.

Összeroskad. Atyáinktól örökölt
Hiábavalóságok cirkuszától,
Lefutom tán ezen utolsó kört,
S hánykolódhatsz: tágas lesz a sátor.

You may also like