Az önfejű kistudós
A mértéktelenség nem a felnőtt korban alakul ki. Az alkoholisták, drogosok, nikotinisták, koffeinisták, munka, vagy szexmániákusok, szenvedélyes játékosok és túlevők már gyermekkorukban, magukban hordozzák azokat a jellemvonásokat, melyek szenvedélyeikhez vezettek. Egy alkoholista – ki saját magát nevezi így, habár hosszú évek óta absztinens – élettörténetének villanásai is ezt tükrözik.
Az általános iskola nyolcadik osztályának első félévében megindultak a tanulmányi versenyek az iskolánkban is. Engem először a földrajztanár jelölt az iskolai versenyre. Miután összesen ketten jelentkeztünk elmaradt a verseny, és egyértelműen mi ketten mehettünk a kerületi megmérettetésre.
Ezután következett a meglepetés. Az osztályfőnökünk, aki matematikát tanított, kijelentette, Ildikó és én megyünk az iskolai matekversenyre. Ez csak azért volt meglepő, mert csak hármasra álltam a tárgyból. Ugyanis sokszor nem írtam meg a házi feladatokat, és a deffiníciókat is pontatlanul mondtam el. Ellenben a dolgozatokat én írtam meg a legjobb eredménnyel. Ez annak is volt köszönhető, hogy már ötödik osztályos koromtól jártam matek-szakkörre, amit az osztályfőnököm vezetett. Ott Ildivel kimagaslóan jobb eredményt nyújtottunk a többieknél. Talán ezért kerültem be a versenyzők közé.
A verseny napján a négy nyolcadikos osztályból két-két tanuló gyülekezett a tanári melletti kis helyiségben. A többiek arra voltak kíváncsiak, ki hányas tanuló volt matematikából. Gyorsan kiderült, hogy rajtam kívül mindenki kitűnő tanulmányi eredménnyel rendelkezett e tárgyból. A többiek azonnal kakukktojásként bámultak rám. Ettől függetlenül tíz másodperccel lemaradva másodikként adtam le a feladat kidolgozásomat, pedig két példát kétféleképpen, egyet háromféleképpen oldottam meg. Később kiderült, hogy tökéletesen oldottam meg a feladatokat, sőt száztíz százalékosan. Az osztályfőnököm mégis magyarázkodni kezdett a következő órán.
– Gyula, az iskola vezetőséggel közösen arra a megállapodásra jutottunk, hogy te a kerületi földrajz versenyre mész a jövő héten, abból te vagy a legjobb az iskolában, viszont matematikából még van legalább négy hasonló tudású tanulónk is. Egyszerre két helyen sajnos nem tudsz vizsgázni.
Egy héttel később a kerület egy másik iskolájában rendezték meg az összes tantárgy versenyét. A köszöntő után sok sikert kívántunk az iskolatársainknak, majd szétszéledtünk a tantermekbe. Én elvből nem ültem az iskolatársam mellé, pedig neki volt egy szuper jó kilométermérője, melyet a térképen lehetett használni. Számomra nagyon könnyűek voltak a kérdések, így a kiszabott három óra helyett alig másfél óra múlva leadtam a kitöltött papírjaimat, és távoztam a tanteremből.
– Nagyon gyorsan végeztél, Gyula – állapította meg a kísérő tanárunk.
– Nagyon egyszerűek voltak a kérdések, ezért hamar készen lettem – válaszoltam kurtán, majd siettem az iskola válogatott Úttörő Olimpiai labdarugó mérkőzésére, ahol én voltam a balhátvéd. Egy hét múlva értesített a földrajztanárom, hogy továbbjutottam a budapesti tanulmányi versenyre. Az iskolánkból rajtam kívül még öten jutottak tovább a következő fordulóba. Csupán matematikából nem jutott be senki a fővárosi versenyre.
A budapesti tanulmányi versenyre három tanár kísérte el a hat tanulót az iskolánkból. A hatalmas művelődési házban legalább háromszáz diák és száz tanár gyűlt össze. Az üdvözlő beszéd után negyvennégyen léptünk be egy hatalmas terembe. Minden kerületből két diák érkezett. Én már nem is emlékeztem, hogy ki jöhetett a mi kerületünkből. Már a helyfoglaláskor feltűnt, hogy a padtársak sokat pusmognak, pedig három tanár is figyelt a rendre. Három órát adtak a feladatok kidolgozására. Másfél órán át lefoglalt a kérdésekre adandó válasz, de mikor kész lettem felnéztem a papírjaimról.
Körülöttem halk suttogásra lettem figyelmes. Jobban körülnézve azt állapítottam meg, hogy az egymás mellett ülők nyugodtan összedolgoznak. A tanárok pedig egyáltalán nem törődnek a közös munka szabálytalanságával. Engem viszont egyre jobban dühített ez a tény. Gyorsan leadtam a feladatlapomat, majd szélsebesen kiviharzottam a teremből. A kísérő tanáraink azonnal észrevették, hogy nincs valami rendben velem. Körülfogtak, és kérdezősködni kezdtek.
– Gyula, mi történt odabent, hogy ilyen feldúlt vagy?
– Bennt össznépi munka folyik, – kiáltottam vöröslő arccal – a padtársak, akik egy kerületből jöttek, úgy dolgoznak együtt, mintha nem is egyéni versenyről lenne szó.
– De, legalább befejezted az írásbelit? – kérdezte a magyartanárnő.
– Én végeztem, de a padtársam azt kérte, hogy maradjak még, amíg ő lemásol egy-két dolgot az én megoldásaimból. Ez azonban nekem már túl sok lett, ezért gyorsan leadtam a feladatlapjaimat, és kirohantam. Én már nem is megyek a szóbelire ezek után – jelentettem ki végezetül felháborodva.
A három tanár persze azonnal könyörögni kezdett, hogy gondoljam meg magam, mert mégiscsak az iskola hírneve forog kockán. Hiába győzködtek, én egyre dühösebb lettem. Végül levettem az úttörőnyakkendőmet, és közéjük dobtam. Ezután sarkon fordultam, mert már fulladoztam a művelődési ház levegőjétől. Muszáj volt kimennem a szabad levegőre. A tanárok még egy kis ideig utánam lépdeltek, de a hosszú lábaimmal sikerült leráznom őket.
Az épületen kívül mélyet szippantottam a friss levegőből. Egy ideig a lépcsőn álltam, de nemsokára felfedeztem a művelődési házzal szemben egy pincekocsma bejáratát. Átmentem az úttesten és beléptem a kocsmába. A büdös és füstös helyiségben mindenki felkapta a fejét a megjelenésemkor. Feltűnő lehettem a fehér ingemben és a fekete ünneplőnadrágomban. Bátorságomat összeszedve a pulthoz léptem, és kértem fél deciliter rumot és egy korsó sört. A csapos egy pillanatra végigmért, majd mosolyogva kiszolgált. Gyorsan megittam az italomat a vendégek szemének kereszttűzében. Átszámoltam a zsebpénzemet, majd kértem még egy italt.
– Nem lesz ez sok ez egy ilyen fiatalembernek? – kérdezte a csapos egy kicsit komoran – Hiszen még nem is nagykorú.
– Ez lesz az utolsó, csak le kell vezetnem a mérgemet – válaszoltam a koromat nem kívánva megtárgyalni.
– Maga tudja, de fogyassza el gyorsan, még mielőtt jönnének a zsaruk – fejezte be a vitát, és már adta is a kért italt.
Két perc alatt megittam a pálinkát és a sört, és hazasiettem.
Másnap, az iskolában az osztályfőnököm behivatott a tanári szobába.
– Gyula, szégyellem magamat a helyedben is. A tegnapi viselkedésed méltatlan volt egy úttörőhöz. Kérem az ellenőrződet, hogy beírhassam az igazgatói rovót. Különben a versenyben a szóbeli nélkül is a harminchetedik lettél. Szerintem az első háromban lehettél volna, ha elmész a szóbelire is. Azért ez így is szép eredmény – tette hozzá kissé békésebb hangon.
Ettől függetlenül megkaptam az igazgatói rovót. Igaz egy hét múlva az én fényképem is kikerült az „Akikre büszkék vagyunk” táblára. Sajnos az Osztályfőnököm két év múlva elhunyt. Szépffy Tibor matematikatanár temetésén több, mint ezren voltak jelen. Engem is értesítettek, mint még több száz régi tanítványát. Az iskolánk elől legalább húsz csuklós busz vitt ki bennünket a temetőhöz. Tisztelettel adózom ma is az általános iskolai osztályfőnököm emlékének.
Epilógus
A „szőke kisfiú” harmincöt évesen – húsz év folyamatos ivászatot követően – hagyta abba az alkoholfogyasztást. Tönkre ment családi élete, egzisztenciája, erősen leromlott fizikai állapota és szellemi képességei. Tíz alkoholmentes év után is csak annyi mákos süteményt enne, amennyit a szeme lát. Önmagát a túlzások emberének nevezi. Ma már felismeri jellemhibáit, de változtatni rajtuk nem tud egyik pillanatról a másikra.
Az élet „gödrébe” lehet hirtelen is beleesni, de kimászni csak lassan, fokozatosan sikerülhet.
Ráadásul ezen az úton vissza is lehet csúszni olykor-olykor egy kicsit.
