354. szám Széppróza

Köszönöm, Doktor Úr!

By
Tisztelt Olvasóim olvashatták már tőlem a Vidéki álom című írásomat. A Blaha Lujza téri villamosmegállóban terjesztem a lapot, akik arra járnak dolgozni, ismernek (igaz, az utóbbi másfél évben csak ritkán láttak).
Az édesanyám 48 éve izgul értem, de úgy mint most, még sosem kellett.
Ugyanis  január 2-án műtétre kellett mennem az I. sz. Sebészeti Klinikára az Üllői útra. Mondhatni, nem egy kis műtétre, közel öt óráig tartott. De nem panaszlevélnek szánom ezt  pár sort, hanem köszönőlevélnek.
A Klinika első emeletén lévő összes dolgozójának. Köszönöm a nővérek figyelmességét, az osztályos orvos, N. László doktornak, hogy csak mosolygott az első viziten, amikor megmondtam, hajléktalan vagyok. Hát mit csináljak, ha nem hiszik el. Pedig igaz. Sajnos az elmúlt 15 év sok keserűséget hozott az életembe, de én mindenáron ki akartam, ki akarok szállni belőle.
Január 10-én esete tudtam meg, másnap műtét, K. Attila doktor fogja végezni. Nagyon megijedtem. remegve hívtam fel édesanyámat, ne jöjjön, csak hétfőn, amikor már túl leszek mindenen. Közel öt órás kemény orvosi munka eredményeképp túl is lettem, ami orvosaim érdeme és azoké a zöld ruhás, névtelen intenzíves dolgozóké, akikről a legtöbb beteg elfeledkezik.. Köszönöm. Nekik csak a szemüket lehet látni, tudja-e valaki is, milyen nagy dolgokat csinálnak? Sajnos legtöbben csak a kórtermükre, a fehér köpenyes ápolókra emlékeznek. Elfelejtik, milyen érzés volt, amikor az Intenzívre az első látogatót bekísérik. Hiszen szinte mindenki oda kerül hosszabb-rövidebb időre. én nem tudom elfelejteni, ahogy állt az ágyamnál, nézte a műszereket, ahogy bekísérte első látogatómat, az Atyát, miután újra felébredtem. Pedig csak a szemét láttam, mint bárki más. Nekem ez a szem azt jelentette: Élet. Vajon másnak is? Nincs rá elég szó, hogy én ezt az egy szót (Élet) meg tudjam köszönni. Pedig még hátra van a szövettan, hiszek és bizakodok. mint másfél éve, amikor vidékre költöztünk, akkor is csak a hit és a remény volt a miénk. Azt a cikkemet azzal fejeztem be: megmutatjuk mi dacos és büszke hajléktalanok.
Most azzal fejezném be: köszönöm, Doktor Úr!
Köszönöm , édesanyám! S mindenkinek aki olvassa.
Tudnék vitatkozni az egészségügyben megtapasztalt megaláztatásaimról, melyek megestek velem az évek során. A Klinikai élményeim azonban nem tartoznak közéjük.

You may also like