Vonz pokol, ég, de nem érsz se emitt, se amott soha partra;
görcs ez a lét, a papír hasa izzik az éjjel a fényben,
táncol a lámpa, ha fáj fejed, úgy az – a versnek a hantja…
Mert nagy a tét: ez a szó? az a jó? ez ad, ám az a mély. S egy
elv: az a szép, ha a szó ül, az ám! hisz a jobb – üt! A nyers sem
megy, de ha rossz lesz a rím – dög a sor meg a mű, de ha fest, fed
majd az a szó! Ma a rend nem a rím, de a vers: vas, a férc – nem!
Éld meg a szót, mit a csend meg a gond szül, a lesz vagy a nincs s hol
fagy ma a föld, fogy az ég, egy a hold meg a táj, mit a sás fon
át, min az éj ül, a fán sem a törzs, de mi él – csak az ág. Nos,
mért van ez így, hogy a szép s nem a torz ma a jel min a giccs fog?
Végül is írj te poéta, ne vélje a toll idegennek
pont a szabályokat: értsd, hogy a mű legyen ép s mire piszkos,
vad, darabos szavaid lenyesed, türelem szigeted lesz.
