499. szám Széppróza

Kibukva

By
valahogy így történt:
A Boráros téren a hídfőnél árultam az újságot, három éve októberben, egy pénteki kora este. A villamos megálló keleti végében, a lépcsőkorlátnak támaszkodva feltűnt egy harmincas, kedves küllemű hölgy. Olyan fáradtnak látszott, mint aki gyors egymásutánban kétszer lefutotta a maratont. Kíváncsi lettem, vajon mi történt. Az újság felkínálása kiváló alkalom egy kis beszélgetésre:
– Ez itt  a hajléktalanok újságának legfrissebb száma. Ismeri az újságot?
– Persze. Képzelje, szociális munkás vagyok. – közli. Majd reménytelen kaparászásba kezd válltáskájában. – Tudja nincs is pénzem, hóvége van. – de kitartóan tovább kotorászik – Enni sem ettem semmit egész nap. Szomjas is vagyok. Nem tudom, mit keresek a táskámban. A férjemet várom. Majd ő vesz kaját is meg újságot is. De hol van már? Fáradt vagyok. – a kotorászást nem akarja abbahagyni.
Megsajnáltam. Jó napom volt, Egy hajszál választott el tőle, hogy lemenjek az aluljáróba, és hozzak neki kaját, üdítőt. Jól éreztem rá, hogy nem mindennapi emberrel van dolgom. Hallgattam tovább. Megnyílt.
– Képzelje, a mostani átrendezés utána bomlott elméjű hajléktalanok szociális munkása lettem egy szállón, ahova összegyűjtötték őket. Gondolhatja, hétvégére ki vagyok.
Ezt fölösleges volt mondania, gondoltam. Azután belekezdett a hajléktalan intézmények, ellátó rendszerek kritikájába. Tette ezt a hajléktalanok iránti hihetetlen magas empátiával, aminek a birtoklására csak nagyon kevesen képesek. Több olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amit gyakorló és igen kritikus hajléktalan létemre észre sem vettem. Említett egy kollégáiból álló kört is, ami egyelőre kilátástalan küzdelembe kezdett a józan ész mellett.
Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki bizalmát, de olyan hévvel beszélt, hogy csak sűrű bólogatással tudtam kifejezni egyetértésemet. A pizzára nem maradt időm. Arra gondoltam, hogyha ilyen emberek döntési helyzetbe kerülhetnének, hamarosan út nyílna a hajléktalanok számára a kilábaláshoz.
Legalább negyedóráig hallgattam szájtátva az élvezetes és tanulságos előadást, amikor pizzával a kezében feltűnt a férj. Az előadás abbamaradt, vettek újságot, jött a villamos is. Elbúcsúztunk.
Eltelt három év, de az emlékezetes találkozás elevenen él bennem. Nem tudom mi lehet a hölggyel, sajnos nem vettem észre, hogy nagyszerű elképzelései teret nyertek volna.
Sokak nevében mondom, nagy kár.
Elhatároztam, ha egyszer a gondolatai végre valahol gyökeret tudnak ereszteni, és ebből nekem is sikerül kapacitálnom, minden este addig árulom az újságot, amíg tudok keríteni Neki is egy pizzát.
2013 Július, különdíj

You may also like