500. szám Széppróza

Joci Úr, a hajléktalan

By

Rövidke életem során (nagyobbik részében súlyos betegséggel sújtott a végzet), különös embert sodort mellém a Sors. Joci úr, aki édesanyám keresztelésében kapta ezt a megtisztelő titulust, olyan szerelmet hozott rám, hogy két-három évig olyan voltam, mint akinek elment az esze, „a szerelem sötét verem, beleestem benne vagyok” – mint Petőfi írta. Nem mindennapi kalandok és történések estek meg az alatt a négy év alatt, amíg Joci úr boldogított.
El kell mondjam, hogy különböző okoknál fogva számtalan ember kívánta Joci úr halálát, vagy hogy tűnjön el a lakásomból, de nem fogott rajta az átok. Joci úr mindenkin egy jót nevetett fekete tömött bajusza alatt, és kitartott mellettem. Egyébként nagyon szeretetreméltó cigányembernek teremtette az Isten, ha nem bántották, nem ártott a kutyának sem, de ha felbőszítették, támadott, mint egy éhes oroszlán. Többször emlegette, hogy ő a Petőfi-híd alatt fog meghalni, miért ez volt neki a legszimpatikusabb, sohasem jöttem rá.
Ami a munkát illeti, három évnek kellett eltelnie, hogy feledni tudja a hajléktalanság keserves öt esztendejét, és besegítsen a háztartásomba. Hinni kell az emberek fejlődésében, erre Joci úr a legjobb példa, mert így megváltozni embert még nem láttam! Kértem többször, hogy mondja tollba nekem hányatott életét, de valahogyan sohasem került rá sor, pedig érdekes dolgokat tudtam volna meg róla. Amikor egyik elbszélésemben szerepeltettem, nagyon megharagudott rám, és teljes megváltozott. Máig is bánom, hogy megírtam őt, mert addig ő volt számomra a „MESEEMBER”, szép történeteket tudott, és színes hazugságokkal, szerintem „mesékkel” árasztott el.
Az első évben megszabadított az összes könyvemtől, az értelmező szótáramat is beleértve, amit aztán nem is bántam, mert így a saját szókincsemre szorultam rá. Könyveimet később a „százforintos antikváriumból” pótoltam, ahol minden egyes könyv száz forintba került, a vastag lexikontól kezdve a vékony verseskötetig. Azután azt hiszem, meghasonlott önmagával, mert alig tűnt el valami a lakásomból, csak néha egy-egy pakli francia kártya, vagy a hifim fülhallgatója.
Joci úr valahol egy álomvilágban élt, mint a hajléktalanok legtöbbje, ott mindenki szerette egymást, nem volt jelentősége a pénznek, és egyetlen érték az ágy volt, ahová az otthontalan ember lehajthatja este a fejét. Talán sohasem tudjuk mi sem értékelni meglévő javainkat, ha nem próbáltuk ki, milyen telefonfülkében aludni, ebédre zsíroskenyeret enni, teát inni, küzdeni a mindennapi létért, harcolni az időjárással, a fagygyal, hideggel, esővel.
Joci úr legjobb barátja a Palacsintás Andor volt, aki arról volt nevezetes, hogy minden szombaton és vasárnap megjelent a lakásomban, és harminc-negyven palacsintát sütött, foglalkozására nézve életművésznek tetszett, mert nagyon jól megélt a használtruha eladásokból, egyebekben az Alföldi utcai hajléktalan szállón tengette napjait. A kopaszra nyírt harminc év körüli fiú nagyon nagy szeretettel csüngött rajtam, divatos ruhákat hozott nekem, így ha nehezen is, eléldegéltünk Joci úr kevéske járadékából, és az én fizetésemből. Múzeumőrként dolgoztam, szociális ebédet hoztunk az R. utcából, ami nagyon jó ízű és bőséges étekként szerepelt a konyhánkban.
Akkor óriási fordulat történt Joci úr életében. Örökös albérlőnek neveztem ki a kisebbik szobába, és bejelentettem a lakásomba. Most már ő is „embernek” számított, és nemcsak a hajléktalan kiskönyvével igazolhatta, hogy se otthona, se becsülete nincs. A postás most már nem a Nyugati aluljáróba hozta kevéske járadékát, hanem a lakásomba.
Joci úr bebizonyította azt is, hogy mennyire hasznos tud lenni, amikor édesanyámat magamhoz vettem az én szobámba. Joci úrnál hűségesebb hallgatót még nem hordott hátán a föld, édesanyám mesélt, beszélt, ő meg időnként bólintott egyet, és lankadatlan érdeklődéssel figyelte. Amit Joci úr mondott, azt sajnos szegény édesanyám nem nagyon hallotta, mert már régen elveszítette a hallását.
Így teltek napjaink hármasban a legnagyobb békességben, míg édesanyám el nem távozott tőlünk a temetőbe, nyolcvanhét éves korában. Magunkra maradtunk újra Joci úrral, sűrűn emlegettük a „Mamát”, amikor kicsinyke öklét rázta Joci úr mögött, azzal próbálván őt jobb belátásra bírni, hogy ne csak úgy éljen, mint egy gróf, hanem valamit dolgozzon is, itthon, vagy a világban.
Joci úr négy év után eltávozott lakásomból, sohasem bírta a kötöttségeket, szabadon szeretett szárnyalni, mint egy madár. Most valahol a világban bolyong, az is lehet, hogy a Nyugati aluljáróban várja huszadika körül a postást, hogy átvehesse tőle csekélyke járadékát.
Ha jókedve van szép meséket mond a pénz könyörtelen világához szokott embereknek, és azok meg szájtátva hallgatják.

You may also like