Hajnali három.
Késő,
kerüli már az álom.
Járkál
ajtóig, ágytól,
csak három lépés,
– ennyi a tere.
Nem érzi mégse:
börtön.
Motyog,
s túltenne néhány költőn
a kép,
amit a falra rajzol
párás lehelete.
Ír.
Inkább csak
írni próbál,
szavakat szóra formál.
Nem hagyja nyugton,
tudja,
pedig nem is a múltja.
Ma éjszaka
hányadszor, újra,
ez lett a végzete.
Szekrényhez ér.
Egy pillanatra
visszatartja:
tükör. Régi barátja,
csak úgy, szögre akasztva.
Aligha látja,
– rozsdás.
Riadtan néz rá borostás,
önsorsrontó élete.
Tovább lép.
Nem számít, és nem számol
hány lépés
ajtóig, ágytól.
A hajnal
teli van már a dallal.
Akarta, nem akarta,
a hónapos szoba
egy új vers ígérete.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
