Még sötét volt, amikor felébredt. Utált sötétben felkelni – ha semmi sürgős dolga nem akadt, inkább ágyban maradt virradatig. Semmi feladata nem lévén, átfordult a másik oldalára, és remélte, sikerül visszaaludnia – de nem sikerült. Hanyatt fordult, bámulta a homályos ablakot, odakint mintha pirkadna. De nem, mégse, hiszen tisztán látszanak a csillagok, márpedig hajnalban az apró égi mécsesek elhalványulnak, kihunynak. Fejét arasznyival balra csúsztatta a párnán, és az ablak sarkában megpillantotta a Holdat. Telihold volt éppen. Ott ragyogott aranylón, nevetve az ablak sarkában. Ha nemsokára virradna, kevésbé aranylana – gondolta –, becsukta szemét, próbált újra elaludni, ám mindhiába! Pedig még szuggerálta is magát vasakarattal: tente baba, tente, tentikélj már végre! Mit sem ért. Kinyitotta szemét. Időközben a Hold néhány centivel odébb vándorolt az ablak sarkából, és mintha picit kevésbé tündökölt volna. Aha, mégiscsak itt van hamarosan a pirkadat!
Azon kezdett morfondírozni, tavaly ugyanezen a napon, hogy is volt? Úgy emlékezett, egy éve már világos volt, amikor felébredt, és nem volt telihold, vagy ha volt is, nem látszott a felhőktől. Tavalyelőtt pedig vihar tört ki éppen hajnal előtt, dörgésre, villámlásra riadt fel, szél rázta, eső verte az ablakot. No, és tíz éve? Az bizony igen régi eset lehet, oly messze hogy is érhetne az emlékezet! Semmi emlék, még foszlány sem tört elő agya mélyéről, bárhogy erőlködött. Na, ja… Akkor nem is itt lakott, sőt, még csak nem is Magyarországon, Ibériában dolgozott akkoriban. Hű, de jó volt ott! Könnyű munka, jó kereset, szép lakás, szép vidék, vidám élet, tengerpart és egyéb nyalánkságok. Az volt ám a jó buli!
Megvirradt végre. Sóhajtott, mint minden reggel felkelés előtt. Jobb lábát tette először a padlóra, mint minden reggel. Gyorsan megmosdott, öltözködött, teát főzött, vajas kenyeret majszolt, mint minden reggel. A nap már magasan járt és derűsen mosolygott, amikor kilépett a gangra, kezében kis locsolókannával. Pillantása a macskasarok felé röppent, Cirmi azonban nem ugrott ki kosarából a puha rongyok közül, mert nem volt ott. A cicakaja is érintetlen volt.
Immáron harmadik napja. Ugyan hol csatangolhat? Tán valami nyalka kandúr elcsavarta a fejét szegénykének, valami nyegle rablókandúr. Ajjaj, abból még baj lehet! Vagy talán a szomszéd kutyája, az a ronda fekete ördög űzte el? Habár ez kevésbé valószínű, az a büdös dög túlságosan lusta. Dehogy áll őrt éjjel-nappal mint szenvedélyes macskát vadászó vadállat! Bár ki tudja, hisz vadállatnak éppenséggel vadállat, a gazdájával együtt. Azzal a korcs, koszos, borissza gazdájával együtt. Istenem, mi lehet szegény Cirmivel? Remélhetőleg senki sem gázolta halálra! Szép is lenne! Pont ebben a csendes kis utcában, halálos gázolás! Ahol olykor napokig nem közlekedik egyetlen autó sem.
Locsolni kezdte a virágait, szépen sorban. Muskátlit, árvácskát, kardvirágot, liliomot, bazsarózsát, labdarózsát és mind-mind a többit is. Némelyik még csak bimbózott, mások már elvirágoztak, míg az éppen virágba borultak büszkén kínálgatták magukat méheknek, darazsaknak, mindenféle egyéb rovarnak. Locsolta őket szépen, lassan, komótosan. Mindegyikhez volt néhány becéző szava, s mindtől kérdezgette, vajon látták-e Cirmit mostanában. A virágok együttérzően rázták színes, illatos fejecskéjüket.
A rózsafához le kellett menni a lépcsőn. Öt grádics vezetett a ház, no meg az udvar büszkeségéhez, a kert őréhez, amely derékmagasságban háromfelé ágazott: nehéz illatú, mélyvörös rózsák az első, könnyű, szabadságillatú fehér szirmok a második, mézillatú, sárga rózsák a harmadik ágon. Valódi kertészmesterremek ez a rózsafa! Rettentően büszke volt rá, annál is inkább, mivel ő maga oltotta.
A rózsafával minden reggel hosszan elbeszélgetett időjárásról, egészségről, gondról és örömről – most Cirmiről csevegett behatóan. Ami a gangra lépés pillanatában átvillant az agyán, most alaposan kitárgyalta. A rózsafa vigasztalta dús illatával, nyugtatgatta gyönyörű színeivel, és cseppet sem mutatta, hogy féltékeny volna Cirmire, mert netán a macskát jobban szeretik, mint őt. Sőt, amint illegette-billegette magát az enyhe szellő diktálta ritmusra, úgy tűnt, ő maga is szörnyen aggódik a cicus hűtlensége miatt. Ama hűtlenség miatt, ami még a jobbik eset – már ha a szeretett cirmos hűtlen lett valóban –, mert azt a vétket még meg lehet bocsátani, nem olyan nagy, főbenjáró bűn, és még bőven van rá esély, az elcsavart hűtlen fejének visszacsavarására a helyes irányba. De ha elgázolták, s már halott szegény, akkor bizony minden veszve van! Akkor már megette a fene ezt az egész napsütötte árnyékvilágot. Bizony, bizony.
Elfáradt, felment a gangra a macskasarokhoz. Fejét csóválgva bámulta egy darabig az üres macskaágyat, a kosarat a puha rongyokkal. Aztán felvette a tálkát a cicakajával, a vizes tálkából kilöttyintette a már poshadó vizet, és bevitte mindkettőt.
Kedvenc helyén, az ablak előtti fotelben üldögélt, onnan ki lehetett látni a kertbe és az utcára is. Pollák László verseskötetét olvasgatta, már sokadszorra. Szokása szerint a versek végén elmerengett, ízlelgette az érzéseket, melyeket keltettek benne. Időnként még azt a szentségtörést is elkövette, hogy kicsit átfogalmazta némelyiket. Persze, igazán csak egy picit. Iciri-picit. Pont az egyik szerelmes versen töprengett – szerette volna egy-két sorát átírni, mert túl tüzesnek, elviselhetetlenül lángolónak érezte a művet, úgy gondolta, szebb lenne, ha kicsikét szelídebb lenne –, amikor az ajtó mögül halk nyávogást hallott. Nagyot dobbant a szíve. Nem hitt a fülének. Lehet, hogy hallucinál? Megint halk miákolást hallott, szerény, szelíd, cseppet sem követelőző, cseppet sem sürgető rövid „miaú”-t. Felpattant, a könyvet letette, szaladt az ajtóhoz.
Cirmi besurrant, briliáns érzékkel egyenesen a macskatálkákhoz suhant. Csalódottan ült le, mert azok üresek voltak. Felnézett gazdájára, aki csóválta a fejét és morgott: „Szóval hazahajtott végre az éhség, te mihaszna, köszönni meg elfelejtettél! Semmi sincs olyan fontos, mint a te bendőd, ugye? A körül forog az egész világ!” Haragja azonban hamar elpárolgott, mert a macska dorombolni kezdett és a lábához dörgölőzött. Lehajolt, megsimogatta, a tálkákat megtöltötte, leült. Cirmi mohón táplálkozott, mindent befalt, a vizet is kilefetyelte, alig maradt egy kevés belőle, pedig máskor egész nap sem ivott ilyen sokat. Lakoma után felugrott gazdája ölébe kicsit hízelegni, ám ezúttal sokkal rövidebb ideig tartott a hálás dorombolás, mint máskor. Alig tíz perc után szaladt az ajtóhoz kikéredzkedni. És ez így ment napokig. Reggel-este megjelent Cirmi, evett, ivott, negyedórát dorombolt és már szaladt is el. „Vajon hol tölti a nappalokat és az éjszakákat ez a hűtlen jószág? – morfondírozott mérgesen. – Ki lehet az a lelketlen ördögfattya, aki így elcsábította, de enni, inni nem ad neki? Ezt ki kell valahogy deríteni!” Egy alkalommal egyszerűen nem akarta kiengedni Cirmit, de az olyan szívet tépően nyávogott, mintha kínoznák. Mit volt mit tenni, ki kellett szegényt ereszteni. Törte a fejét erősen, míg aztán eszébe jutott, van neki egy unokaöccse, aki magánnyomozó, talán ő segíthet. Előfordulhat ugyan, hogy kineveti a fiú, aki féltékeny férjek és feleségek megbízásából szaglászik azok házastársai után, vagy gazdag emberek vagyonát megdézsmáló zsiványok után nyomoz, de ezt a pici kellemetlenséget lehet vállalni.
Unokaöccse azonban nem kacagta ki. Adott egy vékonyka, rövid nyakörvet, amin egy apró „bigyó” díszlett, és egy cigis doboz nagyságú készüléket, melynek képernyőjén bekapcsolás után nyomban megjelent egy nyíl, amely mutatta, hogy merre van az eszköz. Egyszerűen fel kellett ügyeskedni a nyakörvet a cica nyakára, és a nyíl jelezte az irányt, merre tartózkodik a célszemély, jelen esetben a Hűtlen Cirmos. Még a távolságot is le lehetett olvasni, persze légvonalban, de csupán öt kilométeren belül, afelett az adás megszűnik.
Miután kiengedte Cirmit, bekapcsolta a nyomkövetőt. A képernyőn a nyíl a kert hátsó vége felé mutatott, a távolság tíz méter, aztán húsz, harminc, negyven, ötven lett. És kész. Öt percet várt, ám a távolság ötven méter maradt. Szóval ilyen közel bujkál! Elindult. A készülék ezúttal visszafelé számlált nulláig. A kert végében álló hatalmas jegenyefa előtt állt. Tehát itt van a fán, vagy a fa mögött! Végigmustrálta a vén jegenyét egészen a csúcsáig, hiába. Körbejárta a fát, hiába. Még egyszer körbejárta, a nyíl a képernyőn mindig a fa törzse felé mutatott. De hát ez lehetetlen, a macska nem bújhatott a kéreg alá!
Megbabonázva bámulta a fát. Újra végigvizsgálta a vén óriást minden oldalról egészen a legfelső vékonyka gallyig – eredménytelenül.
Várjunk csak! A tövéről dús bokorként fattyúhajtások nőttek. Letérdelt, félrehajtotta a vékony ágacskákat, és meglátta a mély odút. Leghátul, a félhomályban, oldalán feküdt a hűtlen jószág, emlőire két picurka szőrgombóc tapadt.
Szent Habakuk, Cirminek kiscicái születtek! Jól sejtette ő, valami Jóképű Kandúr elcsavarta Hűtlen Cirmos fejecskéjét. Csakis Jóképű Kandúr lehetett a tettes, elvégre az ő Cirmije akárkivel biztosan nem állt szóba. No, nem baj, felneveljük őket, remélhetőleg helyesek a kismacskák! Majd kiderül, ha nagyobbak lesznek, és előmerészkednek az odúból. Visszaballagott a házba, és ettől kezdve izgatottan várta, mikor hozza végre Cirmi magával a csemetéit.
2016 február, 3. díj
