499. szám Interjú

Hinni kell magadban, ennyi az egész – Beszélgetés Nádas Györggyel

By
Beszélgetőtársam Karinthy-gyűrűs humorista, a Rádiókabaré és a Mikroszkóp színpad meghatározó alakja, Nádas György.
Sokféle eposzi jelzőt felsorakoztathatnék még neve mellett, mind jó apropó lehetne, hogy beszélgethessek Önnel. Azonban hagy kezdjem azzal, hogyan is csöppent bele a Fedél Nélkül és az AHA Színpad* által rendezendő Humorfesztivál zsűrijébe?
Selmeczi Tibi barátom hívott, aki az AHA Színpad hajléktalan színészeivel tavaly már csinált egy darabot. Most humoros alkotásokat vártunk otthontalan és „civil” szerzőktől, melyekből ősszel Humorfesztivál keretében mutatunk be nagyobb közönségnek.
Hogy érzi magát ebben a szerepben?
Kicsit pengeélen való táncoláshoz hasonlított először, hogy fedél nélküli emberek viccelődnek a saját nyomorukon, aztán rájöttem, hogy „nagyban” mi is ezt csináljuk, csak a gondjaink kisebbek.
Ha már a gondok… Nagyon őszintén beszélt a Humorfesztivált beharangozó sajtótájékoztatón. Úgy fogalmazott, nem is olyan rég még attól tartott, Ön az otthontalanok kollégája lesz, s amikor túljutott a nehezén, felismerése megfordult: az otthontalan alkotók között találni kollégákat.
Bizony, volt egy nagyon rossz periódusom, a tavalyi év nagyon rossz volt, majdnem elvesztettem a fedelet a fejem fölül. De arra bíztatnék mindenkit az életben, hogy ne adja fel, győzni kell, nyerni kell, és ezért is patronálom most ezt a Humorfesztivált, mert a humorral nagyon sok mindent túl lehet élni. Kevesen tudják, hogy a lágerekben külön kabaré előadások voltak. Ezt Marton Frigyestől tudom, aki írni akart erről egy darabot. Azok az emberek, akik túl akarták élni, inkább vicceltek a helyzettel. Ha saját nyomorúságunkat ki tudjuk nevetni, akkor kevésbé érezzük azt rossznak.
Amikor egy ideig közönség és ajánlatok nélkül teltek napjai, akkor Ön is felfedezte magának az írást. 
Írni valóban akkor kezdtem, nem csak jeleneteket, amikor volt egy depressziós, pánikbeteg időszak. Elvittek ugyanis egyszer egy pszichológusnőhöz, aki nagyban jegyzetelt, miközben én beszéltem, és a végén kért húszezer forintot. És akkor a második alkalom után láttam, hogy de hát ez így nem jó, ez fordítva szokott menni! Ha én beszélek, akkor nekem szoktak fizetni – nem is mentem soha többet. Akkor elkezdtem kiírni magamból mindazt, ami foglalkoztatott a szakmámmal, családommal, kollégáimmal, saját életemmel kapcsolatban. Amikor összejött vagy 120 oldal, volt egy nagyszerű kiadó, amely által meg is jelent könyv formában Panaszkönyv címmel. De színdarabot is írtam ekkoriban, komolyabb dolgokkal foglalkoztam, no meg dalszövegeket fordítottam angolból.
Ami kívülről eseménytelennek tűnő hétköznap, lehet, hogy a legtermékenyebb idők előkészülete?
Tény, hogy soha annyi könyvet és filmet nem vettem magamhoz, mint akkoriban. Ki lehet használni a csendet is. Az a lényeg, hogy nem szabad azt érezni, hogy nincs rád szükség.
Egy interjújában egykori ferences tanárainak köszönte, hogy megtanulta: sosem nem szabad feladni.
Életem egyik legszebb 4 éve volt ferences gimnáziumban töltött idő. Még nagyon a másik rendszerben voltam diák, a suli szigorú, de liberális szellemű volt. A történelemtanár például a XX. század második felét úgy tanította, hogy na, gyerekek, most leadom az anyagot, ami a könyvben van, utána pedig elmesélem, mi és hogyan történt valójában. Az irodalomtanárunk pedig, aki egyébként borzasztó szigorú volt, mindig kis intimitásokat osztott meg a nagy klasszikusokról. Adyt úgy vitte közelebb a kamasz diákjaihoz, hogy elmesélte, ő nem is volt olyan szegény, mert az ingjeit egy hordás után újra cserélte. Ez egy kamasznak érdekes volt. Egy klasszikus nagy költő, aki ilyen menő pasas.
Hogy került éppen a ferencesekhez?
Nagyon egyszerű a történet: nagyon rossz tanuló voltam, és a szüleim arra gondoltak, na, majd a papok megrendszabályoznak engem. Elkényeztetett budai úri gyerekként aztán bekerültem egy olyan helyre, ahol 80 db vaságy volt és fatüzelésű kályha, s 17 fok volt télen a legmelegebb. Életem egyik legszebb időszaka volt, ahol kapott egy olyan erkölcsi tartást az ember, amire lehet támaszkodni – vallástól függetlenül. Bár engem nagyon érdekel a vallás és a történelem, nagyon érdekes tudni azokról a dolgokról, amit más esetleg nem tud, honnan ered, ezeket a témákat a mai napig nagyon kutatni.
A honlapján olvastam egy, a születésről és halálról írott gondolatát, hogy egyszerre teher és kegyelem az ember számára.
Bizony, az ismeretlen kezdet és vég egy nagy kitolás, ugyanakkor nagyszerű dolog. Nem tudjuk, és nem dönthetjük el a kezdetet, de a végünk is ismeretlen. A köztes idő viszont felhasználásra adott, rám bízott. A párom is olyan ember, aki nagyon hisz a sorsszerűségben: ami még nem történt meg, annak még nincs itt az ideje.
Amikor a ’90-es években a Markos-Nádas duót hátrahagyta, akkor azt érezte, hogy ideje lenne valami másnak az életében?
Igen, szerettem volna új dolgokkal foglalkozni. A harmincas éveimben jártam, és 10 éve voltam a szakmában, ekkorra gyakorlatilag elértem mindent, amit a komikus szakmában el lehet érni. Persze Boncz Gézával örök páros vagyunk – lennénk. A legjobb barátom volt húsz évig, vele szorosabb agytevékenységben működtünk együtt, mint Markossal. A Géza iszonyú kreatív ember volt, szerintem fordítva volt bekötve az agya. Nagyon jól gabalyodtak egymáshoz agytekervényeink. Volt olyan, hogy azt álmodtam, a Farkas-hegyi vitorlázóreptéren vagyok, a Géza a szárnynál állt, én meg a fogadóépületnél, és reggel felhívtam, hogy elmeséljem, mit álmodtam. Erre mondja, hogy tudom: te a fogadóépületnél álltál, én meg a repülőgépszárnynál. Ugyanazt álmodtuk, és onnantól kezdve biztos vagyok benne, hogy az agytevékenységeink valóban folytatónak álmunkban, és összerezegnek azzal, akivel nagyon intenzív kommunikációban vagyunk. 
A húszas évei elejétől a színház az otthona. Amikor nincs munka híjával volt, mi hiányzott inkább: a színpad vagy a színház? 
Mindkettő, de leginkább az volt furcsa és meglepő, hogy egyszerűen átnyúltak felettünk. Mi annak idején egy Peterdi Pált, Mikes Györgyöt, Somogyi Pált úgy néztünk, mint az istent, ők voltak a nagy öregek. Nem kell, hogy engem istenként tiszteljenek, szó sincs róla, csak ne rugdossanak le. Lehet így is, de kérdem én, ha veletek ugyanezt fogják csinálni, az nektek jó? Ezt nem értettem, és nem értem ma sem. Ma a stand-up virágzik itthon, de nekem ez kicsit olyan, mint a rágógumi. Évek múlva, ha megkérdezik, emlékeznek-e erre vagy arra a stand-uposra, akkor talán igen lesz a válasz, de a fontos nem ez, hanem a tartalom, ami valahogy elszáll. Egyszer ugyan jót nevetünk rajtuk, de a humorista és a kabaré valami többet kell, adjon. A katonajelenetek, amiket Markossal csináltunk, azért is maradtak meg közös élményként, mert volt üzenetük. Például hogy nem biztos, hogy az a hülye, aki annak látszik. 
Akkor talán nem is a jövedelemnélküliség volt a legijesztőbb?
Inkább az a része, hogy felmerült a kérdés: nem is voltam eddig, ha most sem vagyok? Azt hiszem, ugyanezt érezheti az is, aki egyik napról a másikra az utcára kerül. A szakmai és emberi kapcsolatok tűnnek el hirtelen, és akkor nehéz újra kezdeni.
Amikor egy TV műsorban vállalva akkori helyzetét, beszélt nehézségeiről, többen megkeresték, szakmabeliek is. 
Igen, bár nem vagyok rá büszke, mert panaszkodni nem jó dolog. De tényleg volt pozitív hozadéka, most sok különböző dologgal foglalkozom, és van egy stabil bázist adó szereplésem is egy sorozatban, ez biztonságot ad. És ekkortáj ismertem meg a páromat is, akivel nemsokára összeházasodunk. Valóban, külső segítség nélkül nagyon nehéz. Sokan elfelejtik, hogy az ismertség nem biztosíték. Attól még, hogy reflektorfényben vagyunk egy-két órát egy este, attól még végezzük a szükségleteinket előtte és utána, ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Nagyon fontos, hogy legyen az embernek legalább egy olyan barátja, társa, aki tartja benne a hitet a nehéz időkben, és meg is tudja erősíteni, és akkor biztosan bejönnek a dolgok.
Ön, aki 35 éve a pályán van, nemrégiben adta első önálló estjét Erdélyben, művészeti vezetőként is működött a Mikroszkópnál, tehát irányító szerepben is kipróbálta magát. Írója, rendezője és szereplője is Az őrület határán c. „közérzeti kabarénak”. Az újjáalakuló Rock Színházban szerepel. És így tovább?
Hát, ennyi idő után mindenhez illik egy kicsi érteni. A Mikroszkóp színpad művészeti vezetését nagyon élveztem, az már olyan korszak volt, ami a Sas Józsit váltó Verebes Pista után volt. Verebest nagyon nagyra tartom, de valahogy nem tudta elkapni ezt a színházat most, és mi a gazdasági vezetővel, Szabó Attilával együtt be akartuk bizonyítani, hogy sokkal kevesebb pénzből, de sikeresek tudunk lenni, és megmarad a színház. És ez sikerült. Más kérdés, hogy az már el volt döntve, hogy mi nem csinálhatjuk tovább, a színház vezetését más nyerte a pályázaton, s a Mikroszkóp önálló működése sajnos meg is szűnt. Az őrület határán így lekerült a műsorról, most vendégszerepel több helyütt, legutóbb a Bárka Színház Amfiteátrumában adtuk elő. A Rock Színház is újra megnyitja a kapuit, itt is szerepelek. Titkos vágyam, hogy a Mikroszkópot, ha sajnos vélhetően nem is ugyanott, de egyszer újjáélesszem, egy igazi kabarészínházat csináljak, ahol acsarkodás nélkül lehet együtt nevetni. Amíg megvan a derű, addig talán nem lesz nagyobb baj. Mert amíg az ember tud mosolyogni, addig nem tud másoknak ártani. Ebben segíthetnek most az otthontalan alkotók, mint kollégák.
Köszönöm szépen az interjút! 
Szenográdi Réka
* a Menhely Alapítvány kiadásában működő Fedél Nélkül utcalap és a Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezete fenntartásában működő AHA Hajléktalanok Színpadja

You may also like