402. szám Beszámoló

Fedél nélküli emberek (részlet) – Történeti-statisztikai háttér – részletek 1.

By

Történeti-statisztikai háttér – részletek 1.

Amikor megpróbáltuk folyamatosan, közösen értelmezni a fedél nélkül élő emberek életéről, utcára kerüléséről és ott maradásáról készült interjús kérdőíveket, beszámolókat, sokszor „csak” saját 15-20 éves hajléktalanügyi, a segítő munka gyakorlata során megszerzett, vagy éppen a korábbi interjús kutatások során összegyűlt tereptapasztalatainkra tudtunk támaszkodni.
Óhatatlanul időbeli elemzésbe (is) kezdtünk, amikor fel-felmerült, hogy egyes helyzetekkel, folyamatokkal, sorsokkal feltűnően gyakrabban, vagy ritkábban találkozunk most, mint korábban, mint egy-egy 10-15 évvel korábbi kérdezés-sorozat során. Alapvető, társadalomtörténeti háttérre vonatkozó kérdések, hipotézisek is felmerültek bennünk, a kutatásnak ebben a szakaszában.  Ezek közül az egyik hipotézis talán a következőképpen fogalmazható meg: Úgy tűnik, mintha a 90-es évek elején jellemzőbb lett volna a státuszvesztők, „lecsúszók” előfordulása az utcán élők körében, mint ma, 10-15 évvel később.
Korábban ott találtuk azoknak a nagy történelmi-társadalmi fordulatoknak a veszteseit is az utcán, akik a 2. világháborút közvetlenül követően, a fordulat éve körül, vagy éppen az „ötvenes évek” repressziója következtében, illetve az 56-os forradalomban való részvételük miatt veszítették el korábbi társadalmi-politikai pozíciójukat. Ott találtuk azok képviselőit, akik az 50-es, 60-as évek gyors és erőltetett társadalomátalakítása során hírtelen felemelkedtek a társadalmi létrán, majd onnan egy másik fordulat következtében a mélybe (vissza) zuhantak. Őket neveztük mobilitási veszteseknek. Speciális alcsoportot képeztek e körön belül a volt határőr és nem határőr ÁVO-sok, vagy egyszerűen rendőr- és katonatisztek, pártfunkcionáriusok, akik száma egyes időszakokban hirtelen felduzzadt, majd egy-egy „racizás” következtében tömegesen kikerültek a „szervtől”. Szélesebb csoportot jelentettek a tsz-esítések során földönfutókká váltak, a hirtelen vidékről városokba áramlók, a szélesebb mobilitási csatornákon elindulók, de megkapaszkodni képtelenek. E csoportok képviselőivel mintha már nem, vagy nem a korábbi formában találkoznánk az utcákon élők körében ma.
Azonban megfogalmazható másképp is hipotézisünk: a most megkérdezett fedél nélkül élő emberek között többségükben nem olyan embereket találunk, akik korábban – még ha szerény szinten is – jól megépült, viszonylag biztonságos társadalmi státusszal rendelkeztek, hanem olyanokat, akiknek soha nem adatott meg a biztonságos otthon, a „berendezettség” élménye.
Mintha ezek az életek – a társadalmi felemelkedés, megkapaszkodás, lecsúszás értelmében – „laposabbak” lennének, hiányozna belőlük a relatív felemelkedés jól körvonalazható szakasza, az egyéni pályaívnek az a fontos része, mely az egzisztencia-teremtésen túl a biztonságos státusz megteremtését is eredményezte volna valamikor. Mintha hiányozna az a szakasz, amikor az ember – megfelelő képzettség birtokában – munkába áll, elkezd lassan gyarapodni, családot alapít, a család is elkezd gyarapodni, lakást-házat vesz, épít (bármily szerényet is), azt berendezi, kalkulál, s újabb, jövőbeni célokat tűz ki saját maga elé.
Valóban ekkora léket ütött a sokszor amúgy is nyomorúságos körülmények között élők, vagy hányattatott sorsú emberek egy részének életén a 90-es évek mély gazdasági válsága? (A kérdezettek zöme 40-es, 50-es éveiben jár jelenleg, a 80-as, 90-es évek fordulóján fiatal-felnőtt, huszonéves, fiatal harmincas volt.)
De az a kérdés is felvethető, hogy valóban, miért is váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során? Nem csak a 80/90-es évek fordulóján, hanem azóta is, meg nem szűnően. Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt. Ellenkezőleg. Munka nélkül is sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy éppen fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk részlegesen utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.
 
Megszűntek a munkásszállók?

A látható hajléktalanság megjelenésével egyidőben, a 80/90-es évek fordulóján, néhány év leforgása alatt sorozatban szűntek meg a munkásszállók (sokszor azokkal a munkahelyekkel együtt, melyeket kiszolgáltak). E szállások részben azt a célt szolgálták, hogy akik más településeken jutottak csak a megélhetéshez szükséges keresethez, munkához, mint ahol lakásuk, családjuk, családi házuk volt, azok e munkahelyhez közelebbi szállásokon lakhassanak (családjuktól külön), illetve akiknek nem volt más lakhatási lehetőségük, de munkájukra szükség volt, azok egy-egy férőhelyhez juthassanak.
Az 1990-ben működő munkásszállókon lakó hatvanezer ember közül minden negyedik házas volt, minden tizedik elvált, 2/3-uk pedig egyedülálló, túlnyomó többségükben férfiak. (Több ezren laktak már ekkor munkásszállókon olyanok, akiknek nem volt ezen kívül máshol állandó bejelentett lakóhelyük.)
A 90-es évek elején napi tapasztalat volt, hogy a több tízezer megszűnt munkásszálló férőhelyről a lakhatásukat és munkahelyüket elveszítők egy részének nem volt hova „hazamennie”, hajléktalanná vált a nagyvárosokban, s a megnyíló (nem egyszer volt munkásszállókból átalakított) hajléktalan szállókon kerestek menedéket. A jelenleg hajléktalanok történeteiben is még előfordulnak e szállásvesztés emlékei.
A munkásszállók férőhelyei már 1980. és 1990. között is 92 ezerről 56 ezerre apadtak (tíz év alatt 35 ezer ilyen lakhatási lehetőség szűnt meg), s e folyamat egyáltalán nem lassult ezt követően sem, sőt, 1990. és 2001. között az 56 ezer férőhely 9 ezerre csökkent (vagyis ebben az évtizedben 47 ezer munkásszálló-férőhely szűnt meg).
E munkahelyhez kötődő szállások – eredeti funkciójuk, az olcsó munkaerő biztosítása mellett – egyfajta „puffer” szerepet is betölthettek azokban az élethelyzetekben, amikor valaki el akart menekülni családjától, vagy éppen „kidobták”, letelt az állami gondozás, a börtön, a sorkatonai szolgálat ideje, vagy nem volt albérlete, munkát keresett és talált egyéb lakhatási megoldás nélkül stb. Vagyis számos olyan élethelyzetben, melyekkel ma a hajléktalan szállásokon, vagy közterületeken élők körében találkozunk. A munkásszállók rendszere lehetett az egyik olyan „intézményrendszer”, mely – ha akaratlanul is – felfoghatta a lakhatási és családi krízishelyzetbe kerültek egy részét.
Azonban, hosszabb időtávot tekintve, valójában nem a 80-as, 90-es évek fordulóján kezdődött a munkásszállók megszűnésének folyamata (csak ekkor már nagyobb nyilvánosságot kaphatott e jelenség).
 A II. világháborút követően, az újjáépítés, majd az erőltetett iparosítás, az ún. szocialista városok építése, az állami gazdaságok létrehozása folyamán, az ötvenes években több, mint negyed millió dolgozó embert „tereltek” munkásszállásokra. E munkásszállásokon 208 ezer ember lakott még 1960-ban is. Jól mutatja e szállások embertelen viszonyait, hogy 41 %-uk a hivatalos nyilvántartásban is csupán szükséglétesítményként szerepelt, 33 %-uk ideiglenesen berendezett szállásként, másik 11 %-uk eredetileg nem munkásszállás céljára létesített, de tartósan berendezett szállás volt, s csupán 12 %-uk épült eredetileg is munkásszállásnak (ún. I. kategóriás munkásszálláson mindössze 900 ember élt).
 A lakók 89 %-a férfi, 11 %-a nő volt, az ún. családi (közös) szállásokon (gondoljunk a volt cselédsorokra) 2247 család volt elhelyezve. Az Építésügyi Minisztériumhoz tartozó vállalatok munkásainak 32 %-a, az Állami Gazdaságok Főigazgatóságához tartozó vállalatok munkásainak 20 %-a, a Nehézipari, Közlekedési, Postaügyi minisztériumokhoz tartozó vállalatok munkásainak 11 %-a lakott munkásszálláson ebben az időben.
1956-ot követően, majd a hatvanas években rohamosan szűntek meg ezek az ideiglenes munkásszállások, a hatvanas évtizedben 60 ezer munkásszálló férőhely, a 70-es évtized során újabb 50 ezer férőhely szűnt meg.  Hova ment ez a több tízezer ember? „Haza”? Másik munkásszállóra? Az NDK-ba, szocialista vendégmunkásként? Egy részük részesült a „szociálista lakásépítés és -elosztás” eredményeiből? Más „puffer” intézményrendszerekbe? Ma már nem tudjuk rekonstruálni. Az biztos, hogy nem lett belőlük fedél nélküli, vagy hivatalosan hajléktalan, bár erős a kísértés, hogy azt gondoljuk, egy részük földönfutóvá vált (talán már korábban is), csak éppen más formában.
Más oldalról viszont az is igaz, hogy ugyan folyamatosan és radikálisan csökkenő mértékben, de a korábbi évtizedek során mindvégig a jelenleginél nagyságrendileg nagyobb volumenben működtek olyan szállás lehetőségek, melyek egy-egy munkahelyhez kötve menedéket (általában sanyarú menedéket) nyújtottak a lakástalanok, lakhatási krízisbe kerültek egy részének.

You may also like