370. szám Széppróza

Ezüstszírmú holdvirág

By
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember a tizenkét gyermekével. Egy igen nehéz időszakban, amikor éppen nem volt mit enniük, a szegény ember elküldte a három legidősebb fiát szerencsét próbálni. A legnagyobb, Jancsi, katonának állt. A kisebb, Palkó beállt egy molnárhoz inasnak, a legfiatalabb, Miska fölcsapott béresnek egy gazdag urasághoz.
Jancsi gyerek igen derék vitéz lett, annyira elégedett volt vele az őrmestere, hogy minden nehéz feladatot őrá bízott. Így történt ez akkor is, amikor az országot megtámadta a török császár hatalmas regimentje, s a király csapatait bekerítették, azzal a szándékkal, hogy most aztán elsöprik a föld színéről az egész sereget. A tábornokok mind azt gondolták, hogy ekkora ellenséggel nem vehetik föl a harcot, a visszavonulás lenne az egyetlen megoldás, de három oldalról a török seregek fogták körbe őket, a negyedik oldalon meg egy hatalmas mocsár állta útját a menekülésnek. Egész éjszaka tartott a haditanács, de nem sokat tudtak kiokoskodni. Akkor azt mondta az őrmester Jancsinak:
– Na fiam, most megmutathatod, mit tudsz. A lengyel király elküldte a fiát egy nagy sereggel, hogy segítsen rajtunk, mert a mi királyunk leánya mátkája a lengyel hercegnek. Ha a két sereg egyesül, akkor talán legyőzhetnénk a török hadat. De a szultán nagy ravasz ember, sikerült betörnie a királyunk palotájába és elrabolta a király leányát. Azt üzente, hogy csak akkor adja vissza a hercegnőt, ha kényre-kedvre megadjuk magunkat, teljesen átengedjük az országot az ő uralmának, vagy ha ezt nem akarjuk, akkor valamiképpen szerezzük meg neki az ezüst szirmú holdvirágot, akkor visszadná a leányt. A király megkérdezte a tudósait, ugyan hol teremne az a virág, de nem tudja senki, vagy azt mondják, ilyen növény nem létezik. Neked most az lenne a dolgod, hogy másik két legénnyel, akik közül az egyik ezen a vidéken nőtt föl és úgy ismeri a lápvidéket, mint én a királyi palotát, átmenjél a mocsáron és jelentsd a lengyel hercegnek, hogy nem támadhatja meg a törökök seregét, amíg a mátkája az ő kezükben van. Ha tud valamit az ezüstszirmú holdvirágról, akkor azt feltétlen üzenje meg, vagy kerítse elő, mert a királylány életét csak azzal menthetjük meg.
Elindult tehát Jancsi a két pajtásával a mocsáron keresztül. Addig mentek, amíg elértek egy helyre, ahol azt mondta a legény, aki ismerte a lápvidéket: innen már lábon nem jutunk tovább, hanem döntsünk ki öt-hat jó erős szálfát, kötözzük össze tutajnak, két vékonyabb fát vágjunk ki csáklyának, akkor elérünk a mocsár túlsó szélére, onnan már könnyű utunk lesz. Nekiálltak hát a nagy fákat kidönteni, de hirtelen hatalmas szélvihar kerekedett, annak közepéből pedig egy gyönyörű asszony lépett elő, s rájuk kiáltott:
– Mit nem merészeltek nyomorult halandók! Ne illessétek az én kedves erdőm fáit, mert bizony rosszul jártok!
A három katona könyörgésre fogta:
– Kegyelmezz nekünk úrnő! Nem akarunk neked rosszat tenni, de hát el kell jutnunk a mocsár túlsó szélére, hogy a királyunk üzenetét megvigyük a hercegnek, aki a seregével megsegítené a mi seregünket.
– Nincs dolgom nekem az emberek háborúival. – felelte az asszony. – Hanem én vagyok ennek a lápnak a tündére. Ha elhozzátok nekem annak a hercegnek a szívét, akihez a királyotok küldött benneteket, akkor varázslattal átviszlek benneteket a mocsáron. De jaj lesz nektek, ha megpróbáltok becsapni! Rögtön vége az életeteknek!
Most ijedtek meg igazán a legények. Hogyan hoznák el a herceg szívét, hiszen királyuk barátja, sőt veje is lesz, ha Isten is úgy akarja. Összesúgtak gyorsan, mi tévők legyenek? Jancsi azt mondta:
– Ígérjük meg amit kér, aztán majd a hercegnek megvalljuk, miként jutottunk át a mocsáron, hátha ő majd tudja, mint lehet a csuda asszonyon kifogni.
Úgy is tettek. Amint megígérték, hogy elhozzák a lengyel herceg szívét, abban a pillanatban az asszony fordított egyet a köpönyegén, hatalmas szél kerekedett, fölkapta a legényeket és egy szempillantás múlva szép szelíden letette őket a mocsár túlsó szélén. Siettek is rögtön a herceghez, elbeszéltek neki sorra mindent, amit a királyuk üzent, meg ami történt velük útközben. A lengyel herceg bátor ifjú volt, nem ijedt meg a tündér asszonytól. Rögtön barátságba is fogadták egymást Jancsival, és úgy határoztak, együtt visszamennek a mocsár úrnőjéhez és megkérdik tőle, tud-e valamit az ezüstszirmú holdvirágról. A herceg emberei rövid idő alatt összeácsoltak néhány tutajt, s a herceggel az élen nekivágtak a mocsárnak. A láp tündére megismerte a három legényt, meg is jelent előttük azonnal.
– Elhoztátok-e amit parancsoltam? – kérdezte Jancsit.
– Elhoztuk bizony – felelte a legény. – Csak annyi hibája van a dolognak, hogy a gazdájával együtt hoztuk, mert mi nem tündérek vagy varázslók vagyunk, sehogy se tudtuk kiszedni a szívét úgy, hogy ne kelljen a hercegnek meghalnia. Márpedig azt nem parancsoltad, hogy öljük meg.
Azzal előre lépett az ifjú herceg, illendően meghajolt a tündér előtt.
– Nagyon jól teljesítettétek a parancsomat – szólt a tündér elégedetten. – Innentől fogva a herceg szíve az enyém, senki aszszonynak nem lesz fölötte hatalma soha többé. Hogy ne tartsatok hálátlannak, kérhettek valamit tőlem, ha tudom, teljesítem.
Jancsi felelt nagy bátran a tündérnek:
– Ha tudsz valamit az ezüstszirmú holdvirágról, azt áruld el nekünk, semmi mást nem kérünk.
A tündér igen haragos lett.
– Honnan tudsz te az ezüstszirmú holdvirágról? Az olyan titok, hogy senki ember fia nem tudhat még a létezéséről sem, nem is láthatja földi halandó, de még a tündérek közül sem tudhat róla akármelyik!Kénytelen-kelletlen elmondták, hogy a török császár elrabolta a herceg mátkáját, s a leányért azt a virágot követeli a királytól.
Nagyot kacagott a tündér asszony:
– Nem kell már a hercegnek mátka, hiszen enyém a szíve! Kotródjatok a szemem elől, felejtsétek el a virágomat, mert azt még nektek sem adnám oda, a török császárnak meg végképp nem!
Erre már Jancsi is megharagudott.
– Milyen szívtelen asszony vagy te! Egy semmiség kis virágot sajnálsz egy leány életéért!
Azzal hirtelen megragadta a tündér varázsköpönyegét, gyorsan összehajtogatta, hogy a nagy fergeteg ne tudjon kiszökni belőle, és azt mondta a tündérnek:
– Ha nem adod a virágot, hát elviszem helyette a köpenyedet! Ha a herceg kisasszonyt nem tudjuk már megmenteni, legalább a török császár seregét hazakergetjük vele!
Próbált alkudozni a tündér, hogy így, meg úgy, ne tegye ezt vele a legény, de bizony kárba veszett minden szép szó.
– Jól van, – mondta a tündér – menjetek vissza a királyotok seregéhez, majd este, ha a Hold feljött, odaviszem az ezüst szirmú holdvirágot nektek.
– Legyen úgy, – mondta Jancsi – akkor visszaadom a köpönyeged.
Volt nagy öröm, mikor megérkeztek a királyfival és a seregével, mindjárt a hadsereg vezére magához rendelte Jancsit és elősoroltatta vele, mi hogyan történt. Este aztán Jancsi és pajtásai kimentek a láp szélére, mikor a Hold feljött, átvették a tündértől azt a halovány színű cserepes növényt, amiről azt állította, hogy bizony az volna az ezüstszirmú holdvirág. Valami satnya kis növény volt, nem is volt virágja sem, nem nagyon hitték, hogy azért a török császár visszaadná a királykisasszonyt. Hanem a tündér meghagyta nekik, hogy még az éjjel vigyék el a virágot a török császárhoz, de úgy, hogy rajtuk kívül senki ember fia azt meg ne lássa, csak a török császár, mert különben a virág tönkre megy, s nem adják vissza a királyleányt.
– Jól van – mondta Jancsi, miközben a tündér vállára dobta a köpenyt.
Mielőtt elindult volna követségbe a török császárhoz, még bement a generálishoz, hogy írást kérjen tőle, amit a törökök megértenek, nehogy az őrség kémnek gondolja és lekaszabolja őt, mielőtt még a királyleányt kiválthatta volna. A lengyel királyfi nem nagyon erőltette, hogy elkísérné, csak ült a sátra előtt és sóhajtozott, szomorkodott. Bizony teljes szívét birtokolta a tündér aszszony, semmi másra gondolni sem tudott.
Jancsi tehát ment a törökök táborába, a zubbonya alá takarva a virágot. Ahogy ment, ment, egyszer csak egy távoli templomtorony elütötte az éjfelet. Valami csiklandást érzett a kabátja alatt. Odapillantva látja ám, hogy a virág megváltozott. A halovány növényke virágot bontott, szemet kápráztatón szikráztak ezüst szirmai. Valami halk hangot is hallott, hogy megértse, egészen közel hajtotta fülét a virághoz.
– Én csak éjjel vagyok növény – susogta a virág. – Nappal leány vagyok. A török császár leánya. Sok évvel ezelőtt rabolt el atyám palotájából a gonosz tündér. Azóta üzengettem atyámnak a madarakkal, a széllel, a csillagokkal és végül magával a Holddal, hogy hol vagyok, mivé lettem. Most végre megértette az üzenetet, azért jött rátok haddal, hogy engem kiszabadítson. Nem leszek hálátlan. Ha visszajuthatok hazámba, azon leszek, hogy a te királyod leánya is épségben hazatérhessen. Akkor megtörik a varázslat, végre éjjel és nappal is leány lehetek majd.
Jancsi bántatlanul eljutott a törökök táborába, egyenesen a szultán sátorába, ahol átadta a gyönyörűséges virágot magának a fényességes padisahnak fenséges kezébe. Nem látta meg a virágot senki más, így a török császár egy szép arab paripát ajándékozott a legénynek, megrakta selyemmel, bársonnyal, ezüsttel, arannyal. A királyleányt is gazdagon díszített gyöngyökkel, ékkövekkel kivarrt ruhában, ébenfekete paripán adta át Jancsinak. Egy regiment török katona kísérte őket a királyi palotáig, nehogy bajuk esne a hosszú útban.
Addigra szépen megvirradt. De hát a király nem aludt azóta, hogy a leányát elrabolták, ott könyökölt a palota ablakában, s előbb látta meg a közeledőket, mint a toronyban őrködő katonája. Bizony maga futott le a kapu elé, hogy végre keblére ölje kedves gyermekét. Volt nagy öröm, azonnal hatalmas lakomát csaptak.
Jancsi megint egy zsák aranyat, szép paripát kapott, s még egy szekeret is, amibe a lovakat foghatta, hogy meg ne szakadjon a két kényes jószág a temérdek arany, ezüst cipelésében.
A török császár, amint megkapta kényes virágszálát, fölszedte sátrát, seregét, és haza ment. A lengyel királyfi meg csak búslakodott, sóhajtozott, semmi másra nem tudott gondolni, csak a gyönyörű, gonosz tündér asszonyra.
Hogy miként gyógyult ki ebből a bajából, majd legközelebb elmesélem.

 

You may also like