Ezüstfenyő

Az öregedő alkony kis fényeket gyújtott az apró ablakok mögött. A leszálló sűrű köd sietve foltozgatta a harangszó által ütött réseket a szürkén gomolygó fátyolán, aminek nem volt se eleje, se vége. A kert lombhullató gyümölcsfái némán állták körbe a tűlevelű ezüstfenyőt, aki mindig zöld volt és észrevétlenül cserélte ki a leveleit. A kert fölé magasodva sem tudta a ködöt maga alá gyűrni. Igazából nem is számolt az éveket, sok november volt már mögötte.
Ismerte jól az évszakokat, nem vitatkozott a köddel sem. Tudta jól, hogyha leszáll, úgy se lehet vele mit kezdeni. Áldás volt, ha november közepén a nap át tudta törni a sugaraival a nyirkos meséket rejtő szürke fátyolát.
Most viszont az est lépcsőfokaira könyökölve és uralkodva mindenek felett várta türelmesen az éjszakát. A temető felöl kuviksírást lehetett hallani. A toronyóra újra ütött egynegyedet. Az aludni készülő rigók még közelebb húzódtak a sűrű ágakkal védett gyantaillatú fenyő törzséhez, ami szélárnyékot és oltalmat adva azt suttogta, hogy aludjatok! A kert végében összehalmozott levelek álmodtak a nyárról, a diófáról már régen elvitték az utolsó diókat a vajak. A szomszédban kutya vakkantott, mert megjött a gazda.
Aludjatok! – súgta a ködben őrt álló fenyő az éjszakába nyúló est csendjében. – Ez az élet rendje, a december még keményebb lesz és fehér. – Hallgassatok rám, mert én vagyok a legtapasztaltabb. Gyűjtsétek az erőt, hogy majd tavasszal új, erős hajtásokat tudjatok nevelni, amikor majd újra madárdaltól lesz hangos a kert.
Az éjszaka kezdte eloltogatni a gyöngyszemű kis lámpásait, a fehér csipkefüggönyös, ezüsttel bevont ablakai mögött. Újra ütött az óra és a köd még sűrűbb lett. Valahol messze vonat fúrta magát előre, prüszkölve és zakatolva a váltón, füttyentve a kis állomás tisztelgő bakterjának. Az egyik rigó álmában csippantott egyet. Aludjatok! – súgta a fenyő és a köd beezüstözte a karácsonyt váró gondolatát.
Aludjatok! – és a képzelet csillagszóróit kezdte magára aggatni az öreg fenyő – a kis gyertyák mellé, amik megvilágították a színes szaloncukrokat.
Hallotta a karácsonyesti harangszót, ami a szeretetből font tavaszváró hitet és reményt, a békés új esztendőt váró, alvó kert fölé..
Aludjatok!

0