Valaha régen ölelésed adta a ruhám – most
itt az üres fák között máshogy van már
minden – a fákat, a bokrokat viselem és
a mardosó hiányt… Tüskés, hajlott ágakból
készül koronám, avarral rakva bőven s hántok
magamnak karmolt s kötözött fakéregből
mellvértet, cukorjuhar-levelekből húzok
a mancsaimra ujjatlan kesztyűt… És azt
mondom: Gyere..! S Te belépsz az erdőbe,
a fák közé énrám vadászni, én leszek a prédád,
úgy érzed, farkasbőr takaró ami most az ágyadra kell.
A tisztáson átvérzik a fény, gyökerek nyújtogatják
fejük s az alkonyban fény-esőben kék lobogással
izzik fel az ökörnyál… Magányod tágra tárva
lépsz elém s én magam kényedre-kedvedre
megadom, leheveredsz egy villámsújtott fa tövén
s én betakarlak mint mindig – ébren álmodón…
Csak annyi a különbség, most itt is maradsz, el nem
rabol már hajnalban az első, szemembe hulló fénysugár…
(Farkas az erdő szélén II.)
