1./ Szeretnélek kérdezni a gyermekkorodról, családi hátteredről.
Szívem szerint azt mondanám, ugorjuk át ezt a kérdést, mert akkor nagyon felhősen kezdődne ez a beszélgetés. Azután meg úgy tíz évvel ezelőtt „újra kezdtem” az életem, és innentől kezdve meglehetősen eltávolodtam a múltamtól.
Gyökerek nélkül persze nem megy, ezért én is elő szoktam bányászni az emlékeket, de roppant óvatosan, maradjon azért távolság köztünk…
Mára már eléggé egyedül is maradtam, a rokonságom az elmúlt évek során a temetőbe költözött. A családtagjaim közül a nővéremmel tartom a kapcsolatot. Jómagam elvagyok így örökös agglegénynek, és ez még csak nem is panasz. Mert nem vagyok magányos, csak egyedül élek. Úgy is mondhatnám, meglehetősen nagy a szabadságfokom.
Indításnak így sem lett nagyon vidám.
2./ Milyen iskolai végzettségeid vannak?
Műszaki végzettségű vagyok. Budapesten az Építőipari Szakközépiskolában érettségiztem, de erősen humán beoltottságom miatt nem egy pályamódosítás során eltérültem a szakterületemtől, ez örök dilemma maradt az életem során.
A végzettségemmel szemben szerintem sokkal érdekesebb a félbehagyott tanulmányaim sora. Különböző egyetemeken és főiskolákon szereztem egy-egy szemesztert, (mezei virág csokor a tudás rétjéről),de ha összeadom, akkor sincs ki a diplomára való. Valami mindig közbe jött. A szegénységből jöttem, nem volt magától értetődő dolog, hogy tanuljak.
A tanulástól viszont sohasem ment el a kedvem, és azt vallom, hogy nincs felesleges tudás, – a megszerzett ismereteknek egyszer csak hasznát veszi az ember. Most például milyen szerencse, hogy könyvtárosnak is tanultam, vagy hogy elvégeztem az ECDL–tanfolyamot (miközben sosem volt saját számítógépem). A legutóbbi tanfolyam eredményeképpen a szegénység és kirekesztettség tapasztalati szakértőjévé váltam. Most már bizonyítványom van róla, hogy értek hozzá..
3./ Mikor szembesültél először a hajléktalanság jelenségével Magyarországon? Mi volt róla az első véleményed?
Mondhatom, hogy nagyon korán szembesültem vele, illetve legalábbis találkoztunk. Pedig akkor abszolút kívülálló voltam. Úgy értem, volt hol laknom, sőt a munkahelyem is megvolt még, bár nyugtalanságra volt okom. Államigazgatási területen dolgoztam és ez akkor tájt már nem számított nyugdíjas állásnak a politikai események miatt. A hajléktalanság a vasútállomáson várt rám esténként.
Ugyanis ingáztam, és mert sok munkám volt, eléggé késői vonattal jártam haza. A vasútállomáson egyre kevésbé találtam magamnak ülőhelyet, esténként. Napról napra egyre több hajléktalan talált ott menedéket. Beültem hát közéjük, és hallgattam a történeteiket. Döbbenetes volt, kétségbe ejtő. Pedig ha valaki tudja mi a szegénység, az én vagyok, csakhogy ez már a reménytelenség volt! A rendszerváltással kapcsolatban ezek a mindennapos találkozások nagyon kijózanítóak voltak. Nem gondoltam volna, hogy néhány év elteltével még hasznát fogom venni az ott látottaknak. Akkor még tudtam segíteni, segítettem. Hol pénzzel, hol élelemmel.
4./ Te is hajléktalanná váltál. Hogyan történt ez, miért?
Igen, én is hajléktalanná váltam, ennek már jó tíz éve. A miértre nem könnyű válaszolnom. Sokszor gondolkodom rajta, elemzem magamban, megpróbálom felidézni, hogy hol is volt az a pont, amikor véglegesen eldőlt. Nem tudnék egyetlen, konkrét okot megjelölni, szerintem a hajléktalanságom egy hosszan tartó folyamat eredménye.
Kezdődött mindjárt az indíttatásommal, azzal a nagyfokú szegénységgel, amibe beleszülettem, és amiből nem tudtunk kikecmeregni. Nem is volt mit örökölnöm, az a vizes, vályogfalú szoba-konyhás ház, ami igazából talán sosem volt az otthonom az idők során egyre csak pusztult. Pedig sok pénzt és energiát emésztett fel a szinten tartása. Nekem legalábbis sokat kellett dolgoznom nyaranta a házon, hogy élni lehessen benne. A szüleim idősek voltak, aztán már betegek is. A nővérem házassága nem volt sikeres, náluk is nagyon sok volt a gond. Jómagam, mint örökös agglegény, önálló lakáshoz nem tudtam hozzájutni. Magyarul hitelképtelen voltam. Főleg a rendszerváltás utáni időszakban, amikor már időnként állásom sem volt, vagy ha igen, akkor is csak a minimálbérből éltem.
No persze magam is oka vagyok ennek. A következetlenségem, az erőtlenségem, az idealizmusom. De most már késő ezen tűnődni. Különben is, egy regény tárgya lehetne.
Lehet persze, hogy óriási szerencsém volt, de ténylegesen csak néhány hónapot töltöttem az utcán. Volt hitem újra kezdeni…
5./ Milyen úton kerültél kapcsolatba az FN-nel, a hajléktalanok utcalapjával? Mi hozott szerkesztőségünkbe?
Teljesen véletlen volt? Vagy éppen hogy sorsszerű? Mondhatnám ezt is, azt is, mindkettő igaz lehetne. Az viszont egészen biztos, hogy ma már életem meghatározó részévé vált. Munka, és hobbi, a második életem. Barátságok színtere, sorolhatnám. Kötődés, azt hiszem, ez a legjobb szó, ha rövid akarok lenni.
Életem első verse, amit közel tíz évvel ezelőtt írtam, a Vers lakcím nélkül, egy hajléktalan ember kitárulkozása. Hová máshová adhattam volna le, mint az FN szerkesztőségébe? Ez volt a legkézenfekvőbb. No és véletlenül éppen akkor kezdődött az a pályázati rendszer, ami most is működik, és lehetőséget ad az otthontalan embereknek, hogy az alkotásaik megjelenhessenek, és eljussanak az olvasókhoz.
Nem ismertem a lapot korábban, legfeljebb láttam az utcán a terjesztőket. Nem is voltam abban a helyzetben, hogy bármilyen olvasni valót vásároljak magamnak. Ismerőseim hívták fel rá a figyelmem, ezért akkor vettem egy számot, és beleolvastam. Ezzel aztán minden eldőlt… Meglepően jó írásokat találtam benne, egyszerűen megérintett. Rendszeres „beszállító” lettem. Azután a munkanélküliségem idején már terjesztettem is, így kerültem közvetlen kapcsolatba az olvasóinkkal.
6./ Bekerültél a „Legyen Ön is milliomos” c. játékba. Nyertél is pár forintot. Hozott ez pozitív irányú változást az életedbe?
Ez a televíziós vetélkedő életem eddigi legnagyobb szuperprodukciója volt. Egyszeri, megismételhetetlen, és mint minden csoda, szükségszerűen három napig kellett, hogy tartson. Bár az utóbbi azért nem feltétlenül igaz. A pillanatnyi népszerűségen túl igenis hozott három napon túl tartó változásokat az életemben.
Ma már ugyan aligha ismernek meg az utcán a járókelők (ez nem is kell, hála Istennek, hogy elmúlt), de a játék kapcsán összetalálkoztam olyan régi barátokkal, akikkel az idők során megszakadt a kapcsolatom. És ez nagyon jó dolog, így jöhettek elő a múltból olyan örömteli emlékek, amiket már rég nem tartottam számon, elfedték a mindennapi gondok. Pedig mennyire fontosak!
No és persze az a „pár” forint, ahogy mondtad. Ez a jelenlegi megélhetésem alapja, miért is becsülnénk alá? Soha nem álltam olyan jól az életem során, hogy bármennyi kevés pénzt is ne értékelnék. Hát még egy ilyen jelentősebb összeget! Hiszen biztonságot ad most, a betegségem idején, és ezért hálás vagyok a sorsnak.
7./ Szerkesztőségünkben igen jó munkatárs vagy. Szereted csinálni?
Csak azért csinálom, mert szeretem… Régebben dolgoztam már igen jelentős közgyűjteményekben, és most újra lehetőségem van arra, hogy kiéljem a bennem szunnyadó könyvtárosi lelkületem. Fontos nekem, hogy ide tartozom a „céghez”, vagyis a laphoz. Tetszik, hogy a FN nagyon más, mint a szerkesztőségek általában. „Kéziratot nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza!” Ugye, ismerős ez a mondat? Itt viszont mindent megőrzünk. Az írások csakúgy, mint a festmények, grafikák, természetesen visszakerülnek az alkotókhoz, ha a helyzetük ezt már megengedi.
De addig sem porosodnak nálunk. Sok a szerkesztőséghez köthető rendezvény, ami újabb és újabb bemutatkozási lehetőséget is jelent. Meg persze sok munkát. Kívülállók talán nem is gondolnák, hogy milyen nagy élet van a Kürt utcában..
8./ Most te jössz. Mi van veled mostanában?
Bár tudnám. Úgy értem, bárcsak többet tudnék arról, hogy mi is ez az egész. A betegségem most meghatározza a mindennapjaimat. Másképp kell csinálnom mindent, mint eddig. Néha úgy érzem, még most sem fogtam fel egészen, mert reménykedem abban, hogy majd csak véget ér ez a rémálom, és felébredek belőle.
A gégerák véresen komoly dolog, és nem csak arról van szó, hogy mennyi időm van még hátra az életből. Ezen már nem rágódom. Teljesen felesleges. Inkább azzal küszködöm, hogy amíg élek, addig is naponta szembe kell nézzek a korlátaimmal. Korántsem tehetem azt, amit szeretnék. Sorolhatnám: először az illatokat veszítettem el, aztán az ízeket. A műtét következtében beszélni sem tudok, meg kell tanulnom újra kommunikálni, megértetni magam… Ráadásul most még enni sem tudok, remélem, csak átmenetileg. Amerre megyek, azt látom, hogy az emberek gyakran néznek rám szánakozással, vagy elborzadva, ez persze nem dobja fel a hangulatomat… De élek. Túl vagyok a kezdeti letargián, keresem a lehetőségeimet. Úgy gondolom, még sok minden hátra van, miért pont most adnám fel?
Lelket öntesz sok rászoruló emberbe! Köszönöm az interjút! Mielőbbi jobbulást!
