Egy történet arról, hogy a gyors felfogás akár életet is menthet. Ha az ember felismeri a problémák gyökerét, sok bajt megelőzhet. De azért ne feledjük el azt sem, hogy mi villant át a muslica agyán, amikor nekiment a szélvédőnek! Igen – a popsija.
Tompa Jancsi tetőfedő volt. Illetve tetőfedősegéd. Immár harminckét éve. Más ebben a korban már miniszter szokott lenni. Ennek az ő esetében csak két akadálya volt. Az egyik, a kevésbé fontos, hogy nem volt egy szellemi intercity, mit szépítsük, még tehervonatnak is lassú lett volna. Szóval, nem volt bejáratos a Tudományos Akadémiára, aminek csak az lehetett az oka, hogy az épületnek hibátlan volt a teteje.
A másik ok, hogy nem lett miniszter, az már nyomósabb. Valószínűleg azért, mert népes rokonságában sem akadt egyetlen árva miniszter.
Tompa Jancsi már kiskorában sem volt szép gyerek. Olyannyira nem, hogy kicsúfolni is alig-alig tudták. Nem volt mivel. Egyszerűen el volt rajzolva. Picasso megőrült volna egy ilyen modellért. Öröm volt elnézni mellette.
Ámbár, legénykorában, egy ideig kapós volt a lányok között. Senki nem tudta megfejteni a titkát, de akkoriban terjedt egy suttogó pletyka, hogy Párizsban meghalt valami felmenője. Állítólag toronyőr volt.
Elvégezte a nyolc általánost. Szinte elrepült az a tíz év. Apja pályát választott neki. A papa, aki csak enyhén volt butus, úgy tudta, hogy a magasan kvalifikált magyarul annyit jelent, tetőfedő.
– Legyen tetőfedő – mondta meggyőződéssel –, legalább nem lesz szem előtt.
Így lett belőle tetőfedő. Imádta a szakmáját. Nap mint nap boldogan ébredt, és alig várta, hogy a tetőn legyen. Szorgalmas, pontos és kötelességtudó volt. Szerették a főnökei. Néhány éve már új mesterével járta a tetőket. Szinte egyívásúak voltak, alig tíz év volt köztük, Jancsi javára.
A tanúk szerint keddi napra esett, amikor is megtörtént a baj, a nagy baj, emlékeznek vissza azok, akik aznap találkoztak vele. Erősen bicegve, lehajtott fejjel ment hazafelé.
János aznap még visszament az építkezésre. Ahogy kerülgette a sóderhalmokat, hirtelen éles fájdalom nyilallt a talpába.
– Hű, a nemjóját – dörmögte magában.
Máskor is előfordult, hogy nyilallt a lába, hiszen a sok lépcsőzés megtette a magáét, de ez most más volt. Folyamatosan fájt, és szinte mindig máshol. Valahol olvasott az áttétes rákról, és most biztos volt benne, hogy ő ezt a betegséget kapta el. Törte is a fejét, hogy vajon merre járt, és kitől kapta el, ám, csakúgy, mint máskor, most sem jutott az eszébe semmi. Ettől egy kicsit megnyugodott. De a lába továbbra is nagyon fájt.
– Mi lesz velem, ha nem tudok felmenni a tetőre? – morfondírozott.
Jancsinak mindene volt a tető, ami most szinte elérhetetlen messzeségbe került tőle.
– Nem tudok tetők nélkül élni! – nyögte –, és lassan elindult a lépcsőház felé.
Fájdalomtól megkínozva, keservesen tette meg a kilenc emeletet, mígnem felért a tetőre. Még utolszor végigsimogatta szemével a palákat, majd, ahogy eddig is tette, hogy el ne csússzon, kifűzte a cipőjét és levetette. Egy kavics esett ki belőle, és pattogva az utcai betonra esett. Tompa Jancsi utánabambult, majd tett egy lépést a tetőn…
Az utolsót… lefelé.
A betonra zuhant, a cipőjéből kiesett kavicsra, és még érezte, hogy beleszúr az oldalába az ismerős fájdalom.
Egy hét múlva csendes kis kamara-temetésen búcsúztatták el Jancsit.
Kollégája egy marék köves rögöt dobott a koporsójára.
– Nyugodj békében, mester – mondta a segédnek.
