546. szám Széppróza

Egyetlen hajléktalan

By

„Palackba zárt tablettás boldogság”

Töröm a fejemet, hogy miképpen írjam le gondolataimat az opera bemutatója kapcsán. Lehetne hatalmas pátosszal, vagy bánatos melankóliával, esetleg mélységes empátiával. Lehetne a történetet újra felidézve, végigvezetni az olvasót az opera történetén, de minek?
Minek?
Sokunk életéből ismerős, – ahogy divatosan mondják – ez a „projekt”.
Pfű ez ronda volt, de hát nem szörnyű, az ilyen élet?
Röviden, és tömören nagyot alkotott ez a hármas. Csábi Pista, Leé Józsi, és Col Legno. Engedtessék meg nekem, hogy becézzem az írókat, hisz én így ismertem meg őket.
Csábi István többek között Örkény-díjas író volt. Nem, nem mondom, hogy volt, mert most már egyre inkább itt van köztünk. Kicsit irigyeltem tőle, (nagyon) amikor megkapta. Nem sok boldogság jutott neki, de mégis tudott nagyot alkotni.
Mint, ahogy, ugyanez igaz Leé Józsefről is. Nagy költő volt. A sors fintora, hogy semmilyen jelentős díjat nem kapott, pedig a kortárs költészet legnagyobb alakja ő. Róla sem tudok múlt időben írni. Pedig kaphatott volna, akár József Attila-díjat is. Annyi mindenki megkapta, ilyen-olyan munkássága nyomán, csak ő nem.  Némi vigasz, hogy József Atilla sem kapta meg!
Nem mehetek el szó nélkül, Dvorcsák Gabi zseniális grafikája mellet, mely a háttérben vetítve végigkíséri a darabot. Megteremtette a mű emblematikáját ezzel a képpel.
A történetről csak röviden annyit. Egy hajléktalant a vonatról lelöknek, mert nem volt jegye. Ismeretlen városban találja magát. „Beköltözik” a vasútállomás melletti parkba.
Itt játszódik maga a cselekmény. A polgármester arra járva felfedezi őt, az egyetlen hajléktalant. Önös érdekeitől vezérelve felhajtást csinál körötte. Díszhajléktalan lesz.
„Egyetlen” főállású szociális munkásnőjét utasítja, az „egyetlen hajléktalanjuk” ellátására. Ő az, aki érdek nélkül teszi a dolgát, majd ahogy ilyenkor lenni szokott, később már szívből is.
Mint minden jó dolognak, ennek is hamar híre megy, hajléktalanok lepik el a várost. Innentől csak teher a jelenlétük. A folytatást már nem mesélem el.
A szereplők megszemélyesítői Alagi János, mint hajléktalan, Mikecz Kornél polgármester, és Csereklyei Andrea szociális munkás, nagy átéléssel kiválóan játszottak és énekeltek a Duna Szimfonikus Zenekar profi kíséretével.
A zeneszerző, és rendező Col Legno helyenként, – amikor a darab engedi – fülbemászó dallamokat komponált.
A visszatérő motívum Leé Józsi szépséges versére – lehetne akár a hajléktalanok himnusza is, – igazi slágerzene.
Álljon itt végezetül ez a vers:

Leginkább…

Ma még leginkább szeretni kéne.
Mindegy, mit. – ami volt,
                         és ami ezután jöhet:
a  tárt ölű,  forró nyarakat.
Az aszott őszt. A didergő telet.

Holnap leginkább keresni kéne.
Mindegy, mit. – pompást,
                       vagy nyűtt értéktelent:
megértő társat,  jó barátokat,
fakult emlékű  férc-szerelmeket.

Végül leginkább eltűrni kéne.
Mindegy, mit. – amin változtatni
                       többé  nem lehet:
az előtűnő ősz hajszálakat.
A ráncokat. A reszkető kezet.
.
Köszönöm nektek ezt az élményt.

You may also like