Férfi: Mondd, jó volt?
Nő: Osztályozzam? Közepes.
Férfi: Szerinted lehetne valami… hosszabb távú kapcsolat köztünk?
Nő: Ahhoz előbb meg kellene kérni a kezem.
Férfi: Akkor… Akarsz a feleségem lenni?
Nő: Nem bánom, bár kislánykoromban máshogy képzeltem el ezt a pillanatot. „Tükör által homályosan”, tudod. Maradt a „Színről- színre”.
Férfi: Szeretlek.
Nő: Ha még egyetlen egyszer kimondod ezt a szádon – felejts el.
A kisbaba nyugtalan a gyermekágyban. Testvére gerincén felfut a hideg. Azt gondolja, talán megfázott. Hiszen akkor láza lenne, vagy legalább hőemelkedése. Az apa mélyen alszik, horkol, néha kihagy a lélegzete. A francba küldött minden orvost. Az anya szíve egyre lassabban ver, süllyed a vér oxigénszintje. Nincs helye szentimentalizmusnak, ma éjjel ezt a szobát is kinézte a Halál egyik végrehajtója. Reggel vége. 33 volt. Egyenes út a Mennyek országába.
Nagymama ideges. Képes lenne ölni. Dehogy magát. Azt rég megtehette volna. A vejét. A veje is ideges. Szintén ölne. Nem nagy kunszt kitalálni, kit. Az anyósát. A gyermekek most azt képzelik, visszamásznak anyjuk hasába. Idővel ráébrednek, kénytelenek beérni a világ köldökzsinórjával.
Apa torkából megállíthatatlanul bugyog fel a vér. Tengernyinek tűnik. Belekapaszkodna valami rácsba, ha volna, jobb híján görcsösen kap egy orvostanhallgató köpenye felé. Ezek után könnyen lehet, hogy átjelentkezik angol szakra. A konyhában ülünk. Kicsöng a telefon. Újra lecsapott a szakadt leplű árny. Látni szeretném, ahogy kitolják a kórteremből. Látni a takarítókat, a nővéreket, a szobatársakat, a doktorok fásultságát. Vörös, vörös, vörös minden, biztosan, akár a rosszul elsült bikaviadalokon. Ez jutott eszembe, ártatlan vagyok.
Mama nemsoká követi. Kínkeservesebb halállal. Pedig jó asszony volt. A jó emberek többsége kínkeserves halállal hal. Morfiuma mit sem ért a legvégén. Csak az utolsó levegővételre várt. A fájdalom jelez. De mama akkor is jóságos volt. Érthetetlen a távozása. Meghibásodtak a jelfogók.
M. fut át az életen. A Nővérem. Ő szintén nagyon jó asszony. Fura így kimondani, de hogyha az, akkor az. Gyönyörű gyermekei vannak, okos, gondoskodó és szép. Istenem, bár sokáig ne változna ez a zsánerkép. Kell lennie boldog embereknek is ebben a neurózisokkal terhelt családi krónikában.
A kisebbik testvér naplopó lett. Azaz költőnek mondják, azonban tisztában van vele, hogy ez a két szó igenis egymás szinonimái s ezért megkövezik (amit élvezni fog), mert gyáva – ezért feltűnést kelt. Írt egy kötetet. Vagy kettőt. A másodikra érthető módon enyészet vár.
A testvér szíve egyre lassabban ver. Elfüggönyözve fekszik a reménytelenség sötétjében. Hallja, amint kint sírnak. Békés. Helyette sírnak, felszabadítják. Aztán imádkoznak érte. Sokan és őszintén és pihenés nélkül.
Emelkednek az életfunkció-javulást kijelző görbék. Mindenhonnan özönlenek az orvosok. Lehetetlen. Csalás. Ilyen nincs. Persze, nálunk valóban. Istennél ellenben semmi sem lehetetlen annak, aki hisz. Pont.
2015 január, 2. díj
