Ülök a belváros legkisebb homokozójában, talán azért itt, mert második gyermekkoromba kerültem, s csak úgy nézelődöm bele a vakvilágba. Mint egy eszét vesztett. A szemben lévő épületet pásztázó tekintetem egyszer csak, mint filmfelvevő gép objektívje, egy fel-el libbenő függöny „teljes terjedelmén” pihen meg. Sztriptízt sejtek mögötte, nyálam is csorogni kezd, na vén hülye – gondolom magamban – milyen páratlan élményben fogsz részesülni rövidesen.
Így is lett. El is káromkodtam magam mentem, amint álmaim netovábbjának vélt hölgyet „premier planban” (egészen közelről) megpillantottam. Édes jó anyám, miért hoztál a világra! Ilyen látványban részesülni?
A legvadabb horrorfilmben nem lehet ilyen ijesztő jelentet látni. Egy nyanya jelent meg az ablak nyílásban, bába orra szinte a járdát verdeste, szeme két parázsban izzó savanyú uborka. Felül semmi. A legfeltűnőbb az volt, hogy miközben szórta az eleséget a párkányon szép számmal összegyűlt galambok közé, azt gagyogta: pi-pi. S már kapta is ki közülük az aléltakat, legkövérebbeket.
– Mit csinál ez? – dörzsöltem meg a szemem hatványozottan. Mi a célja a láthatóan elkábított szárnyasok összegyűjtésével? Min mesterkedik ez a méregkeverő? Akárhogyan is, végére kell járnom a dolognak.
Nem váratott sokáig a titok megfejtése. Addig ügyeskedtem, helyezkedtem, míg ő maga hívott fel. Eszem ágában sincs azt ecsetelni, mit láttam, vagy mit nem láttam a lakásnak nevezett helyiségben, elég volt az ebédre való invitálás is.
Egy kis gyenge sült csirke, szerénykedett szemlesütve „házinéném” csorbult tányért dugva orrom alá. Tudja, folytatta a mellébeszélést, csak egy egészen kis helyen tudom tartani kapirgálóimat. Ezért nem nőnek nagyobbra. Mesehallgatás közben lopva az ablakpárkányra tekintettem. A „baromfiudvarra”. Hm. Nem hiába boszorkány ez.
Boszorkányos ügyességgel egészíti ki szerény jövedelmét.
Likes
No Comments