406. szám Széppróza

Boldogtalan szív

By

„Főzz egy kávét!” – szóltam rá, fejemben zsibongtak a gondolatok, a múlt emlékei, amikor közel kétszázan aludtunk a Bánya utcai menedékhelyen, egyik éjszaka Jancsi holtan esett le az emeletes ágyról, nem bírta tovább a hajléktalan életet. Csak huszonhárom éves volt.
Betöltötte a termet az alvók horkolása, nyögése, és Istent hívó álombeli könyörgése, reggel hét órakor kidobtak bennünket az utcára, kitántorogtunk, most már újra káromoltuk Istent, még a legközelebbi kocsmáig futotta erőnkből, ahol ledobtuk száraz torkunkon az első olcsó fröccsöt, és akinek jobban ment a pohár sört is, mert előző este megittuk már amink volt, megint egy új napnak néztünk elébe, de nem tudtuk minek élünk, csak azt tudtuk, hogy már megint lélegzünk, megint le kell győznünk a gonosz erőket, éhségünket csillapítani kell, és hinni valamiben.
Edit összehúzta mellém a pongyoláját, amikor behozta a feketét, szemében láttam a vágyódást, nem baj, essünk túl rajta. Ezerszer jobb, mint télen a Nyugati aluljáró telefonfülkéjében vacogni, és holtan aludni, időnként meghúzva az olcsó asztali bort, belezuhanni a koszos paplanba, hogy otthonról álmodjak. „Menjünk zuhanyozni!” – mondtam csendesen, a nő szolgaian engedelmeskedett. Lakásom, lakásom az sosem lesz, de mégis pár évig fedél volt a fejem fölött, Edit jó asszony, főz nekem, azt is elnézi, hogy nem tudok dolgozni, még ha szeretnék akkor sem. A szilikózisomat rövid ideig titkoltam előle, de aztán mindenre rájött, még így is kellettem neki. Valahogyan ki kellett kecmeregjek a hajléktalan lét mocsarából, „nekem sikerült”!
Aztán túl voltunk az együttléten, a nő nyugodtan aludt mellettem, sötét érzések jártak a fejemben, meddig tudok még hazudni, szerelmet és odaadást? Naphosszat feküdtem az ágyon, tompán néztem a színes televíziót, mert tudtam egyszer csak elmegyek innen, itt hagyom a kényelmes vackomat, vállalom újra az utcát, ahol hihetetlen szabadság vár rám, nyáron a csillagos augusztusi égbolt a fejem fölött, langyos eső mossa tisztára a homlokomat, télen átfúj a szél, táncot jár a bakancsom a csikorgó hidegben a szikrázó havon. Valamikor, vagy húsz évvel ezelőtt, utcára bocsátottak a nevelőintézetből, hát élj meg, ha tudsz, egy ideig jó volt a munkásszálláson, de most már azok is megszűntek, pedig jó kis szakmám volt, sírköveket faragtam, halott mindig akadt, talán akkor kellett volna megházasodnom, elbújni a családi kispolgári fészekben, de aztán hamar ledöntött lábamról a szilikózis.
Ahhoz már nem vagyok elég fiatal, hogy új hazát válasszak, ráadásul nem vagyok egészséges, meg aztán honvágyam is lenne. Szeretem ezt a kis országot, szeretem a magyar embereket, még ha velem kegyetlenül is bánt el a sors. Igaz, hogy a társadalom peremére kerültem, de nem is tudott megfertőzni a szerzés démona. …Mert meg vagyon írva: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti… hanem gyűjtsetek kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti… Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” Nékem az az egy ágy számít, ahová este lehajthatom a fejem, egy meleg takaró, ahová beszorítom a tündéreket, és az angyalokat, ott táncolnak összeszorított markomban, füles sapkám alatt az őszülő hajamban, a gubancos szakállamban, és mesélnek nekem.
Idén lesz életem negyvenegyedik karácsonya, ha megélem, mert már sokszor kerültem a halál közelébe betegségeimmel. Szenteste mégiscsak karácsonyfát állítunk majd Edittel, megesszük az ünnepi vacsorát, de lelkem tovaszáll innen ebből a hetedik kerületi egy szobás lakásból, valahová az égbe, ahol egyszer a magam ura leszek, és többi sorstársammal együtt kapunk egy-egy aranykulcsot, hogy esténként bezárhassuk magunk mögött az ajtót, még lakbért sem kérnek tőlünk, de aztán ott még fűtenünk sem kell, mert az magától melegedő lakás lesz, olyan, mint amikor a szeretet átjárja a szíveket, és mindennap terülj-terülj asztalkám a csodaabrosszal.
Ámen.

You may also like