382. szám Széppróza

Bármit tehetünk szenvedélyesen (13. rész)

By

Bármit tehetünk szenvedélyesen

Egy szenvedélybeteg bármit túlzásba bír vinni. A legértelmesebb, leghasznosabb cselekedett túlzásba vitele is káros lehet viszont az egyénre és a környezetére nézve. Első számú példám a munkamánia. Rengeteg ember dolgozik napi tizennégy-tizenhat órát éveken át különböző érvekre hivatkozva. Sajnos ezeknek az embereknek öt-tíz év alatt tönkremegy az egészsége vagy a kapcsolatai. Érdekesség, hogy kijózanodott alkoholisták is pótszerként használják a munkát. Ezzel is próbálják kitölteni a rengeteg felszabadult idejüket és gondolataikat. Sokan, azért dolgoznak rengeteget, mert tudat alatt menekülnek az élet más területén felmerülő feladatok elől olyan közegbe, ahol sikereik vannak. Persze ezt a családjuk és ismerőseik sínylik meg. Talán ezért nőtt meg a huszadik században a válások száma.
Nem hiszem, hogy bárki is tudatosan dolgozza magát betegre, mert nem tudja a gyerekét normálisan nevelni, vagy nem érzi jól magát a párja mellett. A pótcselekvések kiválasztása szerintem a tudat alatti műve. Én magam is tapiskáltam a munka szenvedélyében aktív és már absztinens koromban egyaránt. A Skála Áruházban az évvégeken nyitástól-zárásig dolgoztam két-három hónapot, majd januárban vagy februárban mehettem betegállományba, hogy kipihenhessem magam. Nem számított tüdőgyulladás vagy hogy járógipszben kellett rohangásznom napi tizenegy órát. Egyik betegség sem zavart, hiszen a napi tíz fehér Havanna rum abszolút gyógyítóan, doppingolóan hatott rám. Még gyenge fizikumom ellenére is száz kilós Energomat mosógépekkel birkóztam a raktárban.
Már pár éve absztinens voltam, mikor egy főorvosnő szavai egy időre viszszafogottabbá tettek: „Még akkor sem rohan fel az osztályra a röntgenbe leadott beteg mellől az osztályos infúziókat ellenőrizni, ha egy beteg emiatt meghal.” Ennek a katarzisnak a hatása majdnem tíz évig tartott, amíg újra el nem kezdtem írni. Először kézírással – amit már tíz éves koromban elkezdtem –, majd számítógépen.
Ezzel eljutottam egy másik – olykor hasznos – túlzásomhoz, a grafomániához. Ez eléggé ritka szenvedélybetegség,  egy hivatásos írónál talán el is fogadható.  Jókai Mór valószínűleg grafomán volt, hiszen e nélkül nem sikerülhetett volna száz regényt megírnia, de ezért nem hiszem, hogy bárki is megszólná. Én még természetesen nem tartok itt, de az ötven megírt rövid történetemből már legalább harminc megjelent, igaz csak a Fedél Nélkül-ben, egy novellám pedig a hajléktalan művészek antológiájában. Némi pénzt is kerestem írásaimmal, de még nem tudok csak ezekből a befolyt összegekből megélni. Remélem eljön majd ez az időszak is. Még nem tudom eldönteni, számomra az írás  hasznos tevékenység-e, vagy hasztalan mánia, melyet időnként tíz óránál hosszabb ideig is folytatok. Sajnos számítógépen csak napi három órát dolgozhatok, a többi időt még kézírással töltöm el.
A környezetemben páran inkább a rejtvényfejtéssel koptatják a ceruzát, ami szintén jó agytornának számít, ha nem napi nyolc-tíz órán keresztül űzi valaki.
Újabb túlzásba vihető hasznos dolog, a vallás gyakorlása. Újjászületésem – kijózanodásom – tizenöt éve alatt igen sok vallásos emberrel hozott össze a sors. Az A. A.-ban sokat beszéltünk a hitről. A magánbeszélgetésekbe már a vallás is bekerült. Ismerőseim közül páran próbáltak a saját vallásukra téríteni. Ezek már kellemetlenebb viták lettek. Találkoztam néhány fanatikusan vallásos szenvedélybeteggel, aki k az alkohol helyett a vallásba menekültek. Nem cselekedtek, csak a Bibliából idéztek állandóan. Szerencsére kevesen vannak, de ebből is lehet látni, hogy a legjobb dolgot is lehet károsan használni, ha túlzásba viszi valaki.
Hasonló még ehhez a sport is. Alkalmam volt beszélgetni olyan leállt szenvedélybetegekkel, akik a futást vagy a testépítést olyan szinten kezdték el űzni, mintha élsportolók lettek volna. Adrenalinszintjük emelkedését használták az előző szerük helyett. Mellé nagy mennyiségű vitamint fogyasztottak gyümölcs és tabletta formájában. Egy szupermaratonokat futó társam – akinek a lelki segítője is voltam – egészen Szibériáig képes volt elfutni. Több éves közös lelki munka után hagyta abba a vitaminok zabálását, amik a vérképét is megzavarták addigra. Évek múlva mondta, hogy végre sikerült a korának – hatvan már elmúlt – megfelelően kocogni, és olykor kis maratoni távokat úgy lefutni, hogy nem zavarta, ha esetleg az utolsókkal együtt érkezett a célba. Mindketten örültünk az eredményének. Sajnos még az élsportolók közt is halnak meg páran a túlterheléstől.
Persze nem a cselekedetekkel van baj, hanem az emberrel. Én biztosan nem vinném túlzásba a főzést, mosást, és főleg a vasalást. Csak azt teszem szenvedéllyel, amit szeretek művelni, de sokszor más hasznos, fontos feladatom elvégzésének rovására.

You may also like