529. szám Széppróza

Baky és a többiek

By

Címezve tisztelettel Baky Lászlónak, a Fedél Nélkül egyik bölcs szerzőjének

Ki fogja megörökíteni valaha, valahol, valakinek a Bakyt?
Nem vátesz ez, hanem szomorú magány. A Baky magánya ez, aki a Fedél Nélkül őszen pipázgató, végtelen bölcsességgel gondolkodó szerzőjéé és az enyém, aki végignézi…
Végignézi mindannyiótok majdnem minden napját tehetetlenül, némán.
Azért sem!
Kedves olvasóm. Úgy döntöttem a magam szubjektív akaratával, hogy megmutatom neked egyetlen napunk egyetlen részletét – a mi szemszögünkből.
Kezdjük egy viccel, mert a legtöbb vásárlómat az lepi meg, hogy ezen az újságon nem csak sírni lehet. Élt egyszer egy hajléktalan ember, akit szeretnék megtisztelni azzal, hogy életem egyik legkeményebb kétmondatosát tolmácsoljam neked, általa. Hogy még posztmodernebb legyen az összkép, ez az idős hajléktalan ember nem nekem mesélte ezt el, hanem egy másik sorstársának, akit annyira megrázott, hogy azóta is időről időre beszélgetünk erről. Álljon itt akkor, magában.
Vicc ez, igen, csak egy kicsit „olyan”, tudod.

Nagy gondban vagyok én, fiam. A mennyország kulcsát eladtam, az ördög üstjét elloptam, hát mi lesz velem, ha meghalok? Az ilyen hova jut?

Reggel a Kürtben, összegyűlik a sóder klub. Nevetünk a terjesztői klubban, Réka és Józsi az újságosztást koordinálja, Robi hátulról kiabál, hogy mi van a terjesztői igazolványokkal? Iminek lett munkája, már csak időnként jár be és nagyobb köteg újságot visz, tudom, hogy talpra fog állni, a hit olyan erővel csillan a szemében, mely csak egy igazán erős, teljesen magára hagyott erdélyi gyerek szemében lehetséges, aki egy romániai intézetben küzdötte át magát élete hajnalán. Nem merem elképzelni, milyen volt az a hajnal, de már látom a napsütötte sávot, és tudom, hogy eléri.
Andor és neje is befáradnak, megsimogatják a vállamat, nevetünk tovább. Oldalt ott a Mikulásunk, aki tényleg olyan, amilyen, hatalmas, göndör, ősz szakálla és kócos, deres haja némán borul alkarjára az asztalon. Nagy termete pihen. Odalépek, gyengéden megsimogatom, felpillant, mosolygok és jó reggelt kívánok. A „Szeretlek Eta” tetoválásra nézek, az a kedvencem, tudja ő is. Lefényképeztem az utókornak.
Ott van a másik kedvencem az örök Snoopy-pólóban, dél körül sepregetni kezd majd, mint mindig. Aztán Zsuzsika, aki halált megvető bátorsággal árul azon a négyeshatoson, ahol ott sétál az a raszta hajú srác a fekete kutyájával, akivel később én sétálok haza. Ahol ott szörfözik minden kanyarban a mindenki Mamikája, a legjobban öltözött idős hölgy az egész alakulatban. És ahol annyian, de annyian kéregetnek a mi újságunkkal úgy, hogy csak 1 darab van náluk, a másik kezükben pedig pénzt csörgetnek. Kéregetnek, igen, velünk ellentétben, akik dolgoznak, fizetnek érte és eladják minimális profittal. Tőlük ne végy, kérlek. Várj meg minket, sietünk.
Már elmúlt 10 óra, lassan 11 felé jár, nemsoká bekapcsolják a tévét a szerkesztőségben. Csak páran ülünk beszélgetve, Lovas már rég megette a sajtos kiflijét és a joghurtját is, cserélődnek az emberek, újabb és újabb terjesztők jönnek be hozzánk újságért. Az asztalon bontott csomagokban hevernek százasával a lapok, Józsiék számolják azt is, az aprópénzt is, elvégre nem ingyen kapjuk a lapot mi sem, fizetünk minden egyes példányáért.
Az ötszázadik jubileumi számot sírom ki épp magamnak emlékbe, azért, mert Csábi István, akit te már sajnos sosem fogsz ismerni, írt oda egy olyan novellát, ami az egyik legfelejthetetlenebb számomra: az a címe, hogyan legyünk hajléktalanok? Kilépünk cigizni, már szorongatom az újságot, amikor meglátok egy idős urat az utcában felénk közlekedni.
Tudod, olyan ez a Kürt utca, hogy a járókelők 99%-a célzottan jön ide. Itt a melegedő, van reggeli, kávé, áramlanak a környékbeli hajléktalan emberek a 9 órai nyitásra. Van fürdő is, ott is nagy a sor, no meg a terjesztők is igyekeznek minél előbb laphoz jutni. Ilyenkor kiabál mindig egyet Józsi, hogy szóljon, akinek sietnie kell, és amikor egy avatatlan halkan, hátul, kapva kap az alkalmon, hogy ő lenne ez a jelentkező, Józsi vigyorogva tanácsolja, hogy akkor már most induljon el. Röhög a Kürt utca, mert hidd el, a vígság minket sem kerül el, ha ad rá nekünk okot az élet.
Látom az idős urat kalapban, zakóban és vasalt nadrágban felénk haladni lassan. Aprókat lép. Talán ő is olyan nyugdíjas lehet, akinek az állam keveset mér ahhoz havonta, hogy reggelire is teljen? Sokan vannak ebben az élethelyzetben is a melegedőben, szemlesütve állnak a sorban idős, fedéllel rendelkező emberek is reggeliért, elvégre az éhség nem csak a hajléktalanok „kiváltsága” Budapesten.
Szilárd előveszi az egyik újságot, amit most hoztunk ki a szerkesztőségből, az idős úr elé sétál pár lépést és megszólítja, hogy Baky úr egy percre, dedikálná, kérem? És akkor látom meg először életemben élőben a Baky Lacit, akit minden második héten olvasok a Fedél Nélkülben és benne van a három kedvenc szerzőm között.
Zakója mellzsebéből öt toll akkurátusan kandikál, mellettük pedig egy galamb tolla, díszként. A pipáját nem látom most, hiányolom, megszoktam a képen, de az okos és végtelenül bölcs tekintete ugyanaz és végre a szemembe néz, nem csak a hasábokon mered a távolba. Le vagyok nyűgözve, miközben ő Szilárdnak dedikálja a saját írását és a mi példányunk hátulján látja meg először magát a balatoni nyaralás képei között. Én nem tudok szóhoz jutni, elakadt a szavam régen, csak hallgatom kettejük párbeszédét és érzem, hogy többet tanulok csendben, mint beszélve.
Állunk tehát a Kürt utcai rendőrség előtt, melynek falára egy ismeretlen, de annál szarkasztikusabb humorral megáldott illető Fight Club feliratot pingált Edward Norton és Brad Pitt arcképével, kotorászom a tollat, mert kellemetlen lenne pont a Baky öt tollából egyet kölcsön kérni csak azért, hogy nekünk írhasson vele. Van a pillanatnak valami csendes meghittsége és érzem, hogy egy életre megjegyzem még a levegő csípős frissességét is.
Aztán elindulunk a pályára, a táskámban pihen gondosan összehajtogatva az aláírt példány, nehogy véletlenül még eladjam a kincsünket. Fehér ég alatt, házsorok között süvítő szélben állok már a sokadik villamosmegállómban, várva a következőt a Jászain. Emberekkel tömött a járat, de nekem csak az a lényeg, hogy a Moszkva térig eljuthassak, elvégre az az enyém és kérlek, srácok, ne javítsátok át Széll Kálmánra semmilyen körülmények között a tördelésnél. Behúzódom az újságokkal a csuklóhoz, ölelve a portékámat, de emberek felé moccanni szinte képtelenség.
Ilyenkor rendszerint azzal töltöm az időmet, hogy az arcokat, tekinteteket figyelem, próbálok belőlük életfoszlányokat kiolvasni. Ha napi ezerötszáz emberhez beszélsz, egészen jó esélyekkel tudsz tippelgetni, bár ne hidd, hogy attól, hogy te beszélsz, hozzád is szólni fognak. Az emberek több mint fele csak a kezével legyint, szembogarával végez körkörös mozdulatokat, vagy tökéletlen magyar akcentussal közli velem, hogy nem beszél magyarul. Ilyenkor angolul szoktam válaszolni mosolyogva, hogy ez bizony kár, mert nálam egy csodálatos, magyar nyelvű újság van, amit érdemes volna elolvasni. Ilyenkor többen hezitálni kezdenek, de még csak egyetlen vásárlóm volt, aki elnézést kért és bevallotta,  minden hajléktalan embernek ezt mondja, de ezúttal vesz tőlem újságot. Az ilyen apró sikerélmények segítenek nekem, nekünk abban, hogy folytathassuk tovább a munkánkat.
Haladt a villamos a Jászaitól a Margit-híd felé, én pedig először nem mást láttam meg a tömegben, mint a Bakyt. Ott állt az a nagy, szépen öltözött, kölnibűzös massza a villamoson. Kopasz, szakállas és napszemüveges fiatalok a még mindig borult időben, bölcsész lányok félszegen, felfedezem a hipster-divat utolsó leheletét a feszülős férfi farmerokon, öltönyös urak, akiket nem sűrűn jár át a szociális érzékenység, de ha mégis, akkor örömteli beszélgetéseket köszönhetek nekik, babakocsis anyukák áramlanak a szigetre, egyetemisták, akik mosolyogva integetnek, hogy nem vesznek lapot, mert diákok. Én is diák vagyok, szoktam nekik mondani, mesterszakos. Nem szokták elhinni, én sem egóból mondom, sokkal inkább azért, mert feledhetetlen a reakciójuk.
Ha sokat jársz a villamoson, a fenti típusokat megszokod, és még sokféle embert, akikre sajnos nincs keretem, mert véges a Fedél Nélkül hasábjainak terjedelme. Egy idő után megszokod a „tipikus típust” és megtanulod rögtön kiszúrni azt, aki valamiért kicsit más, kicsit különleges. Baky olyan volt azon a szürke villamoson a fehér ég alatt keménykalapjában nekem, mint az álruhás Esterházy. Baky, aki soha nem adott el egyetlen Fedél Nélkült sem, de a legtöbb számot megtiszteli a saját írásával, közvetve pedig ha belegondolsz, az egész négyeshatost is.
Durván csikorog, rángat a hídon a villamos, kapaszkodik a nép, kapaszkodik a Baky is. Valaki már megrángatta ezt a járatot, látom, hogy egy utas Fedél Nélkült olvas. Azt a számunkat, ahová három gyászjelentés került, többek között azé a Csábi Istváné is, aki a személyes kedvencem volt. Olvassa a hölgy az újságunkat, pont a Baky írását a balatoni nyaralásról, a szerző pedig ott áll tőle fél méterre. Keserédes mosolyt csal a hölgy arcára Baky és bárcsak felkiálthatnék, hogy nézd, nézd, most láthatod, mit adsz az olvasóidnak! Álldogál a Baky, némán mered a Dunára, látom, hogy egy árva hangot sem hall a környék morajlásából. Közben a hölgy arcán észreveszem, ahogy egyre tovább olvas az újságban és gondolkozni kezd. Nyertünk azt hiszem, még egy embert, aki nem akar minket kitiltani a közterületekről a humánum jelszavával.
De odaérünk a Budai hídfőre. Tolakodnak az emberek ki a villamosból, lökdösik egymást. Biztos gáz, ha csak a két perccel későbbi hévet érik el, tudom. Baky a legvégén sétál komótosan, a galambtoll még mindig ott figyel bal mellzsebében. Üresebb lett akkor a négyeshatos. Keletkezett egy vákuum.
És akkor kérlek, most gondolj bele, kedves olvasóm. Nézz körül a villamosokon, a megállókban, a forgalmas tereken. Ott sétálunk el melletted mi is. Nem csak Baky, hanem a másik kétezer terjesztő és az a számlálhatatlan budapesti fedél nélküli tömeg, akik mind-mind egy-egy emberi sors.
Akik küzdelmet folytatnak az emberhez méltó életért, azt hiszem, megérdemelhetik azt. Végül pedig az utolsó tisztességet, az emberhez méltó halált is.
Remélem, hogy Baky fennmarad örökre az emlékezetben. Remélem, hogy Csábi is, Leé is és mindannyian.
Hiszem, hogy a Fedél Nélkül munkatársai és terjesztői szívében örökké élni fognak.
Hisz mindannyian ott élünk már egymás szívében, mi, akik minden reggel találkoznak ott, a szerkesztőségben és együtt nevetnek az élet minden örömén és búján.

2121-es számú terjesztő

You may also like