469. szám Széppróza

Az angyalát!

By


Dec. 23.-án délelőtt nyolc óra körül ballagok a Külső-Soroksári úton hazafelé (az ottani kiserdőben lakom egy építkezésről visszamaradt fabarakkban), hónom alatt egy törpefenyővel, szatyromban két liter borral, és készülök az ünnepekre. Éppen megállok rágyújtani, amikor nagy szárnysuhogással leszáll elém egy angyal.
– Figyelj rám, hajléktalan barátom! – így az angyal. – Ha megfelezed velem a borodat és adsz egy szál cigarettát, továbbá a délelőtt folyamán végrehajtasz egy jócselekedetet, garantálom neked, hogy nem fogsz a pokolba kerülni. Higgyél nekem, nem foglak becsapni!
– Hát, ez el is várható egy angyaltól… mondom neki – de most talán hussanjál tovább. Egyrészt nem vagyok részeg, másrészt nem szoktam hallucinálni, különben is ateista vagyok, és túl ezen, ki hallott már szenvedélybeteg angyalokról? Na, pá!
– Várj! – kiáltotta egyik szárnyát felemelve a figura. Én nem tartozom a főangyalok közé, soha nem voltam sem szeráf, sem kerub, és most már csak egy bukott mezei angyal vagyok. Éppen ezért nem tudlak beprotezsálni a mennyországba – onnan fegyelmivel kirúgtak –, de azt azért el tudom intézni Lucifernél – az új főnökömnél –, hogy ne a pokol legmélyebb bugyrába, hanem csak a tornácára kerülj. És ez egy valódi jócselekedet a részemről, hisz fogalmad sincs, a két hely komfortfokozatbeli különbözőségéről! Hidd el, jobban fogod érezni magad ott, mint ebben a nyomorult, csöves életedben.
– Most hagyjuk abba angyalkám, vagy mit tudom én, hogyan szólítsalak – mondom – hisz te már kora reggel csontrészeg vagy.
– Nem, nem! – sikítja a szerzet, és mindkét szárnyával a karomba kapaszkodik.
– Jól figyelj! Nem kell a borod, nem kell a cigarettád, csak azt az egy jócselekedetet hajtsd végre ma délelőtt. Ha megteszed – de csak akkor – a későbbiekben én is tehetek veled valami jót, és így talán megnyugszik a lelkiismeretem. Én mondom ezt, én, aki oly sok szégyent hoztam a becsületes angyalokra. Kérlek, segíts nekem… hidd el mindkettőnknek jobb lesz!
Közel hajolok az angyalhoz, nem érzek rajta alkoholszagot, mégis eltolom magamtól a szárnyait:
– Most te figyelj, barátom! – lépek hátra – fogalmam sincs honnan szerezted ezt az angyal-hacukát, nem is érdekel, de tudod mit, legyen neked is karácsonyod! Itt van két szál cigi, húzd meg ezt a flakont, aztán mindkettőnk menjen a maga útján. Na, pá! – mondom ismét és sarkonfordulok.
– Ne felejtsd, csak délig van időd! – kiáltja utánam hálatelt szívvel, mégis figyelmeztetően, de nekem már nincs kedvem jelmezes őrültekkel foglalkozni. Visszatérek a kunyhómba, a törpefenyőt beállítom egy vödörbe, és nekiállok egy marék szaloncukorral feldíszíteni.
Tíz órára végzek a díszítéssel (és a borommal), mikor is furcsa gondolatom támad:
Az angyalát!… hát miért ne csinálhatnék egy évben egyszer, én is egy jócselekedetet?
Csak úgy! Miért is ne?! – gondolom és beindulok. Éppen kiérek az erdőből, mikor is jön velem szemben egy anyóka, aki hatalmas rőzseköteget cipel hajlott hátán. Hozzálépek, mondom neki, hogy adja ide a rőzsét, majd én viszem, de úgy látszik, nem hall jól, csak kapaszkodik a faágakba; próbálom elvenni tőle, erre széthullik az egész, szerteszét a járdára. Az anyóka az öklével fenyegetőzik és sír, térdre kuporodva próbálja összeszedni a rőzsét, én meg tehetetlenül állok felette. Ekkor megáll mellettünk egy teherautó, kiugrik belőle a sofőr, meg a rakodója és futva indulnak felénk:
– Te állat! Mit szórakozol azzal a szerencsétlen öregasszonnyal?! – kiabálják vérben forgó szemmel.
– Na, ez az, ami nem játék! – villan át az agyamon, és visszarohanok az erdőbe. Nagy kerülő után kikecmergek az erdő túlsó végén és egy 55-ös busszal eljutok a Boráros-térig.
Fél tizenegy… még semmi sincs veszve! – gondolom, és körülnézek. Ez az!… mellettem egy világtalan ember áll a járdaszegély előtt, és fehér botjával kopogtat. Belekarolok és át akarom kísérni az úttesten. Alighogy lelépünk a járdáról, egy gépkocsi vágódik elénk a kanyarból. Jó ötvennel jön, még csak nem is lassít. Annyi időm marad, hogy visszarántsam a világtalant, és hanyattesek, a vak ember meg rám zuhan és kiabálva hadonászik a botjával. Épphogy felállok, megáll mellettünk az ismerős teherautó.
– Fogják meg! – üvölti szederjes arccal a sofőr – ez az, aki az előbb egy öregasszonyt lökött fel, most meg egy világtalannal szórakozik!
Úgy sprintelek el a helyszínről, hogy az egy százméteres síkfutónak is dicsőségére válna…
Beérek az első mellékutcába, és hörögve futok fel egy bal kézről nyíló bérház lépcsőjén. A félemeletig jutok, mikor egy szőke hajú, hatéves forma kislányba ütközöm.
– Kit keres a bácsi? – néz rám tiszta, gyermeki mosollyal.
– Én, én…tulajdonképpen senkit – lihegem, miközben lázas igyekezettel kutatok a zsebemben egy szem szaloncukor után. Végre találok egyet és megnyugtatásképpen a kislány felé nyújtom, amikor is fiatal nő toppan elém.
– Mit akar a kislányomtól?! – kiáltja, és kiveri kezemből az édességet, fejemhez vágja a kezében tartott teáskannát, majd lányát magához ölelve rohanni kezd felfelé a lépcsőn.
– Mocskos pedofil! Segítség! Segítség! – kiabálja az első emelet körfolyosójáról.
Így még nem láttak embert futni, amilyen gyorsan én tűnök el a környékről…
Végül remegő lábbal, ziháló tüdővel egy buszmegállóhoz érek. Több járat kimaradhatott; embertömeg tolong a megállóban. Befurakodok közéjük, mert észreveszem, hogy az úttesten keresztül két rendőr indul az éppen beérkező buszunk felé. Kezd elegem lenni ebből a délelőttből, a szemközti templom toronyóráján látom, hogy három perc múlva tizenkét óra. Hát jó!… – gondolom iszonyú indulattal – ha már egyetlen jócselekedet véghezvitele sem adatott meg nekem, akkor csinálok valami rosszat.
Valami nagyon rosszat! Lökdösődve utat vágok a tömegben, félretaszítok egy, a sor végén még előttem álló férfit, és féllábbal már a buszon vagyok. A pasas nem adja fel, utánam nyomakodik, és egyik lábát a lépcsőre teszi. Sarokkal sípcsonton rúgom, könyökkel gyomron vágom és lelököm a járdára. Az ajtók bezáródnak, a toronyóra elkezdi ütni a delet, a pasas meg iszonyú káromkodások közepette köpködni kezd a távolodó busz után. Még látom, hogy a két rendőr mellé lép, de szerencsémre a busz nem áll meg. Kora délutánra keveredek haza. Az angyal ott áll a kunyhóm előtt és a nyakamba ugrik.
– Sikerült barátom! Sikerült! – kiáltja lelkesen.
– Mi sikerült? – nézek rá értetlenül, miközben lefejtem nyakamról szárnyait.
– Hát a jócselekedet! Tudod te, kit löktél le a buszról? Azt a dühöngő alakot a köpdösése miatt igazoltatták a rendőrök, túl ezen utánanéztek a központi nyilvántartójukban, és utána megbilincselve vitték el a megállóból.
– Az angyalát! Mégis mit követett el?
– Az?! Milliókat sikkasztott a munkahelyén, aztán idős emberektől pénzt csalt ki, és – ami a legsúlyosabb – gyermekeket is molesztált. Már több mint egy éve körözik.
És ettől a bűnözőtől mentetted meg te az emberiséget… na, pá! – ölel meg ismét, aztán homlokon csókol, és már fent lebeg a magas égen.
Egy darabig bámulok utána, aztán bebújok a barakkomba, elvackolom magam, és szentül megfogadom, hogy életemben többé kannás borhoz nem nyúlok.

2012 május, második díj

You may also like