Az idős házaspár férfitagja kórházba került az utcáról. A kórház földszinti belosztályára. Felesége ritkán látogatta, a kórház a város szélén volt.
Ezért is várta mindig annyira Anikát, az egyik civil szervezet önkéntesét, aki – látva a beteg férfi szomorú magányát és ellátatlanságát, minden alkalommal igyekezett felvidítani őt. (eddig is rendszeresen bejárt ő is, és munkatársai is hasonló célból a kórházakba).
Sokat beszéltette az urat fiatal koráról, emberi és szakmai sikereinek időszakáról. Őszinte érdeklődéssel hallgatta, ahogy a férfi előszőr még kifejezéstelen, fáradt szeme egyre csillogóbbá vált, ahogy visszaemlékezett életének fényesebb korszakaira. Néha annyira belemerült, felpörgött, hogy meg is feledkezett a betegségéről rövid időre, ami nem adta fel könnyen jól megszerzett hadállásait a férfi szervezetében, – így a betegnek sokszor abba kellett hagynia a lelkes mesélést, mert köhögőroham tört rá.
Ennek elcsendesülése után Anika igyekezett finoman úgy irányítani a kérdéseit, hogy rövid, mintegy „csendesebb” válaszok születtek, a csendesebb vízekre evezés következtében.
A férfi mesélt feleségéről is , aki – szerinte – még nálánál is betegebb, mégis tartja magát és hősiesen viszi kettejük életét a hátán. Hiába. Nem múlt el nyomtalanul a többéves utcai hajléktalanság. Hiányzott neki a felesége nagyon, de még ő keresett mentségeket számára, miért is nem tud bejönni hozzá gyakrabban a kórházba.
Anika egy picit azért neheztelt a feleségre, de úgy tartotta, nem az ő tisztje az ítélkezés, a pálcatörögetés. A saját családja mellett végzett önkéntesi munkájának lényege mindig is az volt, hogy segítsen lelkileg azokon a betegeken, akiket nem nagyon látogatnak. Adományokat gyűjtött, akvirált pizsamát, tisztálkodószereket, köntöst stb. a magukramaradt betegeknek.
A nővérek szemében mégis vörös posztó lett. Pedig azt végezte, ami eredendően az ő feladatuk lenne. Ezt Anika leginkább a fiatalabbak esetében nem értette, hiszen bennük még nem múlhatott el, nem kophatott meg annyira a hivatástudat, hogy közönyössé váljanak az idősebb ápolók a betegek pszichés „karbantartása” tekintetében.
Az igazi pofátlanság persze az volt, hogy néha még a beteg tisztábarakását is legszívesebben rátestálták volna.
Történt pedig, hogy egy nap behozták a feleséget is mentővel ugyanabba a kórházba, belgyógyászati panasszal. S bár a földszinten is volt női belosztály, és lett is volna üres ágy, de totál negliganciából a második emeleti osztályon helyezték el az asszonyt.
Anika próbált közbenjárni, kérni, hogy hadd lehessenek egymás közelében, hiszen mindketten súlyos állapotban voltak és egymáson kívül nem számíthattak senki rokonra vagy barátra. Egymásra viszont nagyon is.
Bár ápolási szempontból ezt az elkülönítést sem orvos, sem nővér nem tudta indokolni, mégsem tettek semmit, – a vállukat vonogatták és selhárították, hogy ilyen „piti” ügyben zavarják őket holmi „civilek”.
Anika tehát innentől kezdve még postás is lett a két ember között. Jómaga sem volt már fiatal, mindkét térde erősen Arthrosis-os, szemüvege is sokdioptriás, mégis vállalta, hogy naponta többszőr megjárja a földszint-II. emelet utat. Természetesen lépcsőn, mert az intézmény liftjét csak a dolgozók használhatták.
A férfi felküldte vele nejének az ebédjének legjobb falatjait, – mondván, ő eleget evett, és nem is szereti annyira az adott kaját, mint a felesége.
A feleségtől pedig elhozta a férjnek a második emeleten a férfiak által már kiolvasott, és így ügyesen megszerzett sportújságokat, – vagy csak 1-2 biztató szavas üzenetekkel „postáskodott”.
Most már két, egymásrautalt ember szeméből nyert olyan hálás pillantásokat, amelyektől úgy érezte, hogy az immár hét éve végzett civil segítő, önkéntes munkája, melyet saját családja és munkája mellett végzett, nem volt hiába. Ha csak ez az egyetlen esete lett volna, már megérte.
Azután egy nap a feleség hirtelen meghalt a második emeleti ágyában.
Anika, akinek ekkorra már a saját családjában kialakult helyzetre kellett koncentrálnia (anyósa állapota nagyon rosszra fordult), úgy érezte, ezt már nem tudja kezelni mosolyogva, megnyugtatóan, erőt adóan.
Fájó szívvel búcsúzott el immáron utolsó „civil” páciensétől, de úgy, hogy rábízta őt egy másik, szintén szeretettel teli munkatársnőjére. Sokat vacillált, hogy kinek adja át a stafétabotot az önkéntesek közül, ahol bizony férfiak is voltak, nem sok, csak kettő, de nagyszerű emberek, s ebben a hiánypótló feladatkörben kiválóan teljesítettek.
Ennek az úrnak viszont halk, megnyugtató, női szavakra és együttérzésre volt szüksége. Ezért hölgy „vitte tovább” az önkéntes lelki törődést.
Anita, köszönjük. Jó lenne, ha pótolhatnánk a töredékét annak a szeretetnek, amit szétosztottál. Tudod, most olvastam egy nagyon jó angol közmondást, kb. így hangzik:
„A szeretet olyan, mint az ember izomzata. Minél többet gyúrjuk, minél többet használjuk, annál erősebbé, acélosabbá válik, megtöbbszöröződik”.
Likes
No Comments