– Labdien, loti patikami !
– Én is üdvözöllek és örülök a találkozásnak – ezt már beszélgetőpartnerem, Radina Dace, a Magyar Állami Operaház lett származású magántáncosa mondja cseppnyi akcentussal, de tökéletes magyarsággal. A későbbiekből is kiderül, hogy – miután 13 éve van Magyarországon – szinte anyanyelvi szinten beszéli a nyelvünket, szójátékokat használ, sőt néha cserfesen és kedvesen hadar…
Lettország fővárosában, Rigában született. Tanulmányait a Rigai Balettakadémián végezte, ahol 1996-ban diplomázott. Mesterei Regina Kaupuzsa és Lora Lubcsenko voltak. 1996-98-ig a Lett Nemzeti Opera balettegyüttesének címzetes magántáncosa. 1998-ban szerződött a Magyar Állami Operaházba, ahol azóta magántáncosi kinevezést kapott
– Hogyan történt, hogy Magyarországot választottad 19 évesen ?
– Igazándiból nem is Magyarországot választottam, hanem egy magyar fiút. A Lett Balettnek volt egy 3 hetes turnéja, amire fiatal magyar muzsikusokat hívtak meg a Zeneakadémiáról. 3 hétig együtt dolgoztunk, együtt voltunk zenészek és táncosok és az egyik zenész srác és jómagam szerelmesek lettünk. Nagy szerelem volt, ezért nagy döntést kellett hoznom: eljöttem vele Magyarországra, pedig Rigában már csodás szerepeim és hírnevem volt, itt pedig mindent a nulláról kellett újra felépítenem. Értsd úgy, hogy először a karban táncoltam. Majd folyamatos kinevezések következtében előbbre léphettem, amihez az kellett, hogy idegen környezetben, idegen emberekkel dolgozva, a rám bízott feladatokat nem 100, hanem 120 %-ra tejesítsem. Nem ismertek, állandóan bizonyítanom kellett. Szerencsére, nagyon jó iskola a lett, én pedig nagyon jó testi adottságokkal rendelkezem – hál, istennek – és ráadásul igazgatónk, Harangozó Gyula megbízott bennem. Így sem volt könnyű, de imádom a szakmámat , így fokozatosan, és elég gyorsan jutottam előbbre.
Talán ma már jobban meggondolnám, otthagyom-e apát, anyát, az országot, a barátaimat, de hát 19 éves korban, és ha az ember nem lát, nem hall a szerelemtől, ez a döntés igen hamar megszületett.
– Ha visszatérhetnék a gyerekkorra, ilyen hatalmas lekötöttséget jelentő döntést a gyerek maga hoz, vagy a szülők „rásegítik”?
– Nekem érdekes a történetem, ugyanis az édesanyámnak nem volt köze a tánchoz, vagyis ő maga nem táncolt soha, de imádta nézni és rendszeresen nézett balettelőadásokat a Rigai Operában. Már velem volt áldott állapotban, s akkor még nem tudták előre megmondani, fiú lesz vagy kislány, édesanyám épp a Hattyúk Tavát nézte az Operaházban, amikor valami (ill. valaki) erőteljesen megmozdult a pocakjában. Tudod, nem az a szokott magzati mozgás, hanem valami erőteljesebbet érzett. Akkor határozta el, ha kislánya születik, mindent megtesz azért, hogy – ha ő is akarja – táncos lehessen majd.
Én meg – amióta megszülettem, mást sem csináltam, mint mindig és mindenkor táncoltam. Mindig forogtam, ugráltam, felnőttek előtt produkáltam magam, sőt, koreográfiákat készítettem és a gyermektársaimat betanítottam rá. Persze a szüleim sok minden mást is „megkóstoltattak” velem: sakkoztam, tornáztam, sőt cirkuszi produkciókkal is ismerkedtem, – de végül a táncot választottam. Édesanyám kívánta így, tehát megkapta tőlem.
– S egy pici gyerekben van annyi indíttatás, hogy élvezze a rendszeres, erőteljes gyakorlást, – mondjuk játék helyett ?
– Én tényleg élveztem a gyakorlást is, mert a gyakorlás is tánc, zene szól, tükörben látom, hogy mit csinálok jól és mit rosszul, és ha szeretném mindig a legjobbat nyújtani, akkor az ismétlések sem annyira fárasztóak.
– Mind Rigában, mind pedig Budapesten igazán nagyszerű szerepeket játszhattál már eddig is. Melyik az a szerep, amelyet leginkább magadénak éreztél pályafutásod során?
– Igazán nem tudok választani. Egy érdekességet azért megemlítenék. Most van ugye a 15. szezonom, ebből 2 Rigában, 13 Budapesten. Fiatal táncosként volt alkalmam pl. A „Rosszul őrzött lányt” eltáncolni. Korábban a naív fiatal lányka voltam az életben és a színpadon is, és most később, érettebben újra megtalált a szerep. Másképp érzem a szerepet, hiszen én is idősebb lettem 8 évvel. Akkor az volt a jó, hogy játszhattam-eltáncolhattam a naiv lány szerepét, majd később megtaláltak a mélyebb érzelmi alapokat igénylő szerepek is. Itt említeném meg pl. a Mozartot, amelyet Pártay Lilla irányításával tanultunk be. Lilla nagyszerű vezető, s kihozta belőlem a szükséges érzelmeket is. És most még megemlíteném az Elfújta a szél balettet. Ez is érzelmekkel teli, három felvonás és meglehetősen nehéz szerep.
Korábban ugráltam, forogtam, mosolyogtam és ebből kellett kinőnöm, felnőnöm egy ilyen komplex szerephez. Most 33 évesen másképp táncolom egy olyan nő szerepét, aki szeret de akit nem szeretnek viszont, hiszen már a saját életemből is tudom, hogy mi az. És folyamatosan kapom a visszajelzéseket, ami jó és ami sokat segít a munkában, előbbre visz.
– Vegyük akkor a klasszikus balettet. Úgy tudom, ez mindennek az alapja, csak erre épülhetnek a további stílusok.
– Így van. Először a kemény klasszikus balettet kell magadévá tenni és csak aztán jöhetnek a további stílusok. A klasszikus balett mindennek a gyökere, azt muszáj jól csinálni, ha nincs meg, akkor semmi mást sem fogsz tudni eltáncolni.
– Ha már itt tartunk, 2009-ben megkaptad a Harangozó-díjat.
– Ó, hát az isteni volt! Általában más nemzetiségűnek nem adnak ilyen magas kitüntetést – ez felér egy Kossuth-díjjal a számomra. Én vagyok talán az első külföldi, aki megkapta. Halvány fogalmam sem volt, hogy fel vagyok terjesztve erre az elismerésre, s egyszer csak az Operában a kezembe nyomnak egy borítékot, hogy jelenjek meg az átadáson és hogy gratulálnak! Iszonyatosan jó volt. Magyarok szavazták meg nekem!
– Egész munkásságodért vagy egy kiemelt szerepért kaptad?
– Egész munkásságomért. És viszonylag – ugye – fiatalon. Elképesztő érzés volt. Mert én lett állampolgár vagyok és az is szeretnék maradni. Nálunk ugyanis nincs kettős állampolgárság, ha felvenném a magyart, a lettet le kellene adnom. Ez pedig nincs szándékomban.
– Ha karácsony, akkor Diótörő …
– Gyakorlatilag az ünnepeket végigtáncoljuk, idén én a december 29-i és 30-i előadásban vagyok benne. Tavaly nagyszerű volt, mert a karácsonyi ünnepek alatt táncoltam, és alig van olyan gyerek, akit nem vittek volna el életében legalább egyszer a Diótörőre. Felemelő érzés volt. Most próbák vannak, előadások utána egy pici pihenő, fellélegzés és aztán a Diótörő.
– Ugye, ez a beszélgetés írásos formában Fedél Nélkül utcalapban fog megjelenni. Megkérdezném, hogyan érint téged ez a világtendencia, aminek létét minden itt élő és nyitott ember – s a művész hatványozottan az – érzékeli. Van arról tudomásod, hogy Lettországban mi a helyzet?
– Amikor én még Lettországban éltem, tehát 12-13 évvel ezelőtt, akkor még nem tapasztaltuk, hogy lett volna hajléktalanság nálunk. Azóta persze nálunk is emberek vesztik el a munkájukat, lakásukat és válnak hajléktalanná. Itt Budapesten pedig borzalmasnak tartom és nagyon sajnálom, hogy emberek a szabad ég alatt kénytelenek élni, csak tehetetlennek érzem magam, nem tudom, mivel és hogyan tudnék én segítségükre lenni azon túl, hogy évente 3-4-szer selejtezek a ruhatáramból és a már nem kellő, de jó minőségű darabokat odaadom a szomszéd néninek, aki rendszeresen visz hajléktalanellátó intézményekbe adományokat.
De azt érzékelem, hogy a helyzet egyre rosszabbodik. És nem tudom, mit tehetnék én ennek enyhítésében.
– Amire jómagam ki vagyok élezve, az a művészet szerepe az önbecsülés, az örömszerzés visszanyerésében. A múlt karácsonykor sorstársnőmmel és barátnőmmel (ő egyébként a Zeneakadémián tanult) az egyik szociális munkástól kaptunk két jegyet a MÜPA-ba, a Messiásra. Nem tudom kellően érzékeltetni, hogy ebből az élményből mennyi ideig éltünk, maradtunk „feltöltődve”. És mindig ünnep, amikor nagyszerű kiállításokra be tudnak vinni . Ilyen volt pl. a Monet is, tárlatvezetéssel – a művészettörténész megdöbbent, hogy milyen értő kérdéseket kap a hajléktalan látogatóktól. Látsz-e lehetőséget valami hasonlóra? Nermcsak kajára éhesek az emberek, hanem kultúrára is.
– Hát, ez nekem most óriási meglepetés. Tényleg nem gondoltam volna, hogy érdekelheti ezeket az embereket a mi munkánk, s amit adni tudunk. Nem volt eddig olyan jellegű kapcsolatom, ahol ez kiderült volna, de szerintem pl. az Operaházban sem nagyon jutott eszébe – legalábbis eddig – senkinek. De pl. én el tudnék képzelni bármikor egy pluszelőadást, pontosan ezeknek az embereknek, vagy bármi olyan lehetőséget találni, hogy be tudjanak jutni – ha nem külön előadásra –, a műsorterv szerintire.
– Pedig még az élet más területén lelkileg megzakkant embereket is lehet segíteni művészetterápiával, pl. zeneimaginációval. S olyat is ismerek, aki saját magát húzta ki a bajból azzal, hogy elkezdett zenélni, írni vagy faragni.
– Elmesélek egy történetet, ami ugyan nem hajléktalansággal kapcsolatos, de érzésem szerint idevág. 3 évvel ezelőtt elmentünk Solymosival Etiópiába, – olaszok szponzorálták az egész eseményt. Olyan színházban léptünk fel, ahová 2000 ember fért be, akiknek zöme még soha nem látott balett-előadást, az 1960-as évek óta nem járt ott társulat. Afrika az Afrika, az emberek a földön alszanak, akinek valamije van, az már milliomosnak számít, akárcsakha egyetlen deszkabódéja is. Az emberek az utcán alszanak, pedig az etióp főváros többezer méter magasan fekszik, és nincs mindig meleg ott sem. Namármost, erre az előadásunkra bárki bejöhetett, nem kellett fizetni. Meg is telt a terem rendesen. Elkezdtünk táncolni, s amikor Solymosi felemelt engem, vad tapsvihar tört ki, – ami ugye nem szokás. Azután, ahogy folytattuk, lassan lehiggadtak és élvezték az előadást. A végén meghajlás, és várunk, akkor viszont egy pisszenés, egy taps nem volt. Viszont annyira meghatódtak, hogy lassan felálltak, sírtak, kiabáltak, virággal jöttek és végül fergeteges taps tört ki. Büszke vagyok magamra, hogy ezt megélhettem, hogy ilyen élményt adhattam, részese lehettem az örömüknek.
Azt veszem észre, hogy az emberek nem boldogok. Nem nyitottak, egyre inkább magukba zárkóznak. Nem mosolyognak, nem dicsérnek. Hadd meséljem el az élelmiszerbolti pénztárosnő esetét, itt a belvárosban, ahol vásárolni szoktam. Látszik rajta, hogy utálja a munkáját, dobálja a kajákat egyik kosárból a másikba. Egy alkalommal megdicsértem a frizuráját. Tényleg gyönyörű, dús haja van. Bárcsak nekem is lehetne! S a pénztárosnő mosolyog. Elgondolkodik. Többet kéne kommunikálnunk egymással, nem?
– De igen, biztos ez is változni fog. Még két kérdésem van: Boldog vagy?
– Igen, én nagyon boldog vagyok, azt persze tudom, hogy soha nincs úgy, hogy az embernek mindene meglegyen. Engem is bántanak dolgok, de ennek ellenére úgy érzem, hogy a sors a tenyerén hordoz. Engem is egyedül hagytak, elváltam, de mindig megvolt a munkám, amit imádok. Nálam minden a táncról szól. S ameddig ez megadatik nekem, addig valóban boldog vagyok.
– Sokat elértél már, mi az, amire a legjobban vágysz?
– Nagyon szeretnék gyereket szülni. Apajelölt ugyan van, de nem kiabálnám el a dolgokat. Majd kialakul ez is. Én mindig családcentrikus voltam. Mégis elváltak az útjaink a férjemmel. Most a munkámban minden megvan, pörgök ezerrel, műsorok, előadások, színpad, taps, virágok, interjúk, érzem az emberek szeretetét. Mégis, előadás után lesminkelek és elindulok gyalog haza. Család és gyerek, amire vágyom.
– S ilyenkor, amikor nagyon magad alatt vagy, amikor úgy érzied ez nem is velem történik, képtelenség, nincs tovább, akkor mi az, ami számít, ami a megoldás kulcsa az életedben ?
– A munka, munka és harmadszor is a munkám. AZ ÖRÖMMEL VÉGZETT MUNKA. Örömforrás, ha az ember munkaidejében azzal foglalkozhat, amit igazán szeret csinálni. Ez a legfontosabb és ez egy nagy ajándék az életemben.
– Visu labu! Daudz sekmes un laimes! Paldies! Atta! (Minden jót, sok sikert és szerencsét kívánok és köszönöm a beszélgetést. Viszlát!)
– Ari labi, paldies. (Én is köszönöm.)
Likes
No Comments