458. szám Széppróza

Álom, álom…

By


Élt egyszer egy ifjú ikonfestő a cári Oroszország végtelen határai között. Korán árvaságra jutott, s mivel nem volt testvére, sem élő rokona, nyakába akasztotta festőtarisznyáját, elhagyta szülőfaluját, és nincstelen vándorként kezdte bejárni, felfedezni hazáját, a hatalmas Oroszországot. 24 éves korára az Urál-hegységtől a Lengyel Királyságig, az Északi-tengertől a tatárok földjéig keresztül-kasul bebarangolta a cár birodalmát; számtalan szentképet festett – melyeket mind elajándékozott, illetve koszt-kvártély fejében a muzsik házacskákban hagyott –, s bizony, öt év vándorlás után ugyanolyan földönfutó volt, mint azelőtt. Jól érezte magát szüntelen vándorlásai során, de lelke mélyén elismert udvari festő szeretett volna lenni, aki egy festőiskola vezetőjeként átadhatná művészetét az arra érdemes, tehetséges ifjaknak. De ahelyett, hogy bojárok, pópák, nagyhercegek udvarházaiba, templomaiba, palotáiba kért volna bebocsátást, ahelyett hogy az ortodox szláv világ előkelőségeihez fordult volna pártfogásért, megelégedett a kis parasztházak vendégszeretetével, és mondanunk sem kell, hogy a cári udvar közelébe sem jutott. 24 év nélkülözés után nem lett volna ellenére, hogy jómódú emberként folytassa életét, de bizony semmit sem tett azért, hogy céljait megvalósítsa, csak álmodozott istenáldotta tehetségének béklyójába zárva.
Történt egyszer, hogy – valahol az asztrahányi sztyeppén – a festő egy dús lombú fa árnyékába húzódott a tűző napsugarak elől. Ott már – két kipányvázott öszvérével együtt – egy vándorköszörűs sziesztázott, aki a Don alsó folyása felé indult, hogy minden kozákszablyát borotvaélesre fenjen. A két vándor megörült egymásnak – ezen a vidéken meglehetősen ritka volt az ilyesfajta véletlen találkozás, és legott beszélgetni kezdtek. A vándorköszörűs mesélt utazásairól, kis karavánjáról, messzi városok piactereiről, boltjairól, de legfőképpen a pénzről.
– Tudod, öcsém – mondta – én már most is elég tehetős vagyok, és minden vágyam, hogy egyszer az igazán gazdagok közé tartozzak. Mert nincs jobb dolog a világon, mint amikor az ember a maga ura, és egészségesen, jómódúan múlatja a neki rendelt időt. Ehhez azonban pénz kell, és én mindent megteszek azért, hogy utazásaim végén tele erszénnyel térhessek vissza falumba. Sokan kapzsinak tartanak, de nincs igazuk; nincs szívem könnyelműen elszórni a nehezen keresett rubeleket és túl ezen, feleségemről, négy gyermekemről is gondoskodnom kell… – de aztán ellenállhatatlannak tűnő kényszer hatására ugyanúgy folytatta: csak a pénzről, csak a boldogulásról tudott beszélni.
– Ej, hagyjuk már ezt…! – legyintett egy idő után ingerülten, savanyú arccal a festő – nekem soha nem volt pénzem, s igazság szerint azt sem tudom, miből veszek este magamnak vacsorát.
– Hát, ha így folytatod, soha nem is lesz pénzed… – szögezte le a vándorköszörűs, de a festőt ez a téma már nem érdekelte, és mivel nagyon meleg is volt, egyszerűen elaludt.
Álmában egy hangot hallott: “Kövess engem, mindig utánam gyere! Innen húsz versztányira, alkonyatra egy kozák falu temetőjéhez érsz. A temető melletti ligetben öt diófát találsz, melyek egy tisztást fognak közre. Az egyik fa üregében találsz egy ásót, na, ezzel ássál egy derékig érő gödröt, egészen addig áss, míg valamin koppanni nem fog szerszámod hegye. Akkor emeld ki és nyisd fel a vasalt faládát, de vigyázz, meg ne szédülj a temérdek arany, drágakő, igazgyöngy csillogásától, el ne veszítsd józan eszed! Ennyit tudtam segíteni neked – búcsúzott a hang – a többi már rajtad múlik”. A festő szinte önkívületi állapotban kezdett ásni, már-már nyúlt a láda felé, amikor megcsúszott egy göröngyön és belezuhant a gödörbe.
Erre aztán felébredt, de álma annyira valóságosnak tűnt (még most is érezte az ásó nyelét tenyerében), hogy kis híján felugrott fektéből és futva indult a kincses liget keresésére.
– Ugyan, az ilyen meséknek csak nem járok utána, hiszen csak álom volt az egész! – nyugtatgatta kisvártatva magát, aztán körbenézett, és megpillantotta a vándorköszörűst, aki nyugodtan pipázott mellette. A festőnek hirtelen támadt egy ötlete és ravaszkodni kezdett:
– Ne haragudj, barátom – fordult a pipázó ember felé –, hogy miközben beszéltél, egy kicsit elszundítottam. Tudod, egyrészt fáradt voltam, másrészt olyan csodálatos dolgot álmodtam, mely hozzásegítene téged ahhoz, hogy elérd dédelgetett céljaidat.
Ennyit mondott, aztán elhallgatott és társa hiába várta a folytatást.
– Beszélj hát! – kiáltotta végül az. Mondd már el, mit álmodtál!
A festő a fejét csóválta:
– Nem megy… bár az álmom olyan világos, akár a nap, de a ragyogását beárnyékolja egy sötét gondolat: mint már mondottam, azt sem tudom, miből veszek magamnak vacsorát.
A vándorköszörűs kíváncsi ember volt:
– Fogd! – mondta, és néhány rubelt nyomott a festő markába.
Itt van, hogy eltűnjön a sötét gondolat. De most már beszélj, oszd meg velem az álmodat! A festő elégedetten bólintott és mindent részletesen elmesélt.
– Csak azt nem tudom – fejezte be – hogy hol is van pontosan az a liget. De te alapos ember vagy; ha innen húsz versztányira egy képzeletbeli kör mentén végigbandukolsz, biztosan rálelsz az öt diófára.
– Ó, az ostoba! – tette hozzá gondolatban – képes elhinni egy álmot, és még fizet is érte!
– Jól van barátom… – állt fel a vándorköszörűs – jót mulattam az álmodon. Eredj, vegyél magadnak vacsorát. Ő maga legott felmálházta két öszvérét és elindult húsz versztányi útjára.
– És ha tényleg létezik az a kincs?! – gondolta – Ilyesmit, ilyen pontosan nem álmodhat az ember csak úgy! Talán az égiek súgták meg a festőnek ezt a dolgot…
S bizony, a harmadik napon, szüntelen körbe-körbejárkálás után a vándorköszörűs megtalálta a ligetet, alkonyatkor kiásta a kincset, és nagyon-nagyon gazdag ember lett.
Mi történt a festővel?
Azon az estén teletömte a hasát, de szegény maradt, ameddig élt.
És ez így van jól; mert a tétlen álmodozás sehová nem vezet… s ki ne tudná, hogy ravaszkodni mindig könnyebb, mint tenni valamit megálmodott álmaink megvalósításáért.

2011. december, harmadik díj

You may also like