396. szám Széppróza

A kocsma

By

Letelepedtem a helybeli „pénzért – szeszt” műintézmény sarokasztalánál a noteszommal felfegyverkezvén, mert hirtelen foglalkoztatni kezdett az a szociológiai probléma, hogy az emberek vajon miért járnak ide, illetve általában a kocsmába?
Oknyomozó riportomat egy látásból régóta ismert, disztingvált külsejű,  szemüveges úrral kezdtem, akivel így rögtön bizalmasabb viszonyba is kerültünk, hiszen bemutatkoztunk egymásnak, sőt rögtön össze is tegeződtünk.
Kiderült róla, nyugalmazott hadmérnök. Így nem csoda, hogy kérdéseimre is köntörfalazás nélkül, katonásan felelt:
– Pestről járunk ki a feleségemmel. A vonatút ugyan csak egy órás, de a végére bizony már mindkettőnknek szüksége van a mellékhelység használatára. És a vasúti WC-k, mint tudod… Ezért sokszor szinte futólépésben jövünk ide az állomásról, nehogy baj történjen. Mit mondjak, a múltkor festés miatt zárva voltak, hát majd beszartam…
Most Pityesz, a munkanélküli kőműves csatlakozott be a történetbe.
– Én szinte mindig itt vagyok, már nyitásra. Tudod, jönnek a vasúttól a telkesek, akik néha adnak valami munkát. Egy kis javítás a lábazaton, vagy a kerítésen, máris eltöltöttem valahogy a napot és a pénzem is megvan… De ezért jár ide a Colos, aki villanyszerelő és Józsi, a vizes is… Azok ott, a sarokban meg egy komplett kubikos brigád… – a borostás férfifejek, melyekhez egy-egy potenciális alkalmi munkavállaló tartozott, buzgón bólogattak az okfejtés hallatán.
A vadásztársaság vezetője így folytatta:
– Mi, vadászok, azért járunk ide, mert nincs is más alkalmas hely, ahol összejöhetnénk, ha valami fontos megbeszélnivalónk van. Olyankor azt csináljuk, hogy kettesével-hármasával bejövünk, elfoglalunk egy asztalt, és amikor már mindenki itt van, megnyitjuk a gyűlést. Addigra a többi vendég már úgysem fér be tőlünk, így magunk között lehetünk…
Kérdésemre, hogy mit szól ehhez a személyzet, szélesen elmosolyodott.
– Az volt az első, hogy a csapost felvettük a társaságba…
Mindent értettem.
A hajóállomás pénztárosnője, egy viharvert külsejű, ősz asszony ezt mondta el:
– Itt szoktam megvárni a páromat, aki a túlsó partról jön a komppal, mikor letelik neki is a szolgálat. Itt mégiscsak melegebb van, mint a víz fölött, ahol állandóan fúj az a rohadt hideg szél… és fázósan összehúzta magán a kardigánját.
Egy másik, láthatóan helybeli, középkorú asszony hozzátette:
– Tudja, jobb nekünk, asszonyoknak, ha időnként ránézünk a férfiakra, főleg amiatt a pénzelnyelő masina miatt… A múltkor is idehordta el a férjem meg a nagyfiú a teljes havi keresményt… Én meg utána jó, hogy egy kis festés utáni takarítással, függönymosással, amire a kocsmáros megkért, vissza tudtam egy kicsit pótolni a kosztba. Most meg hoztam egy tepsi pogácsát, lassan elkopik itt a pult végin…
Az ifjúsági tábor vezetője kihúzta magát, mielőtt válaszolt.
– Csak a gyerekeimmel jövök ide! – Értetlenségemet látva, gyorsan így folytatta:
– Amikor kirándulni megyünk, előtte behozom ide a bandát. Ezek a mostani srácok, ha egy kis pénz csörög a zsebükben, azonnal el akarják költeni. Ha bejövünk, egy perc alatt lepusztítják a csokitól, sós mogyorótól, de bármi mástól is a pultot, mint a sáskák. Mondom is nekik, most vegyétek, az erdőben már nem lesz, csak az, amit hoztok magatokkal! Így legalább nyugtom van tőlük utána, egy darabig…
És ez így folyt, még vagy két órán át. Színt vallott a taxisofőr, aki fuvarra várt, a házaló, aki maradék áruján akart túladni, úgy, hogy közben kicsit megpihentesse a lábát, a postás, aki itt biztosan utolért mindenkit az ajánlott levéllel, és sorba mind a többiek.
Gyűltek a kis füzetemben a vallomások, előttem meg az üres talpas poharak. Mikor, némi segítséggel elhagytam a helyiséget, végre világossá vált előttem:
A kocsmába mindenki másért jár.
Én vagyok az egyetlen, aki azért, hogy berúgjon, mint az állat!

You may also like