560. szám Széppróza

A kívánság

By

Utolsó éves bölcsészhallgatóként éppen albérleti szobámban takarítgattam – másfél hónap után erre is rászántam magam – és az állótükör elé érve szemügyre vettem magam. Mit ne mondjak, nem lehettem büszke férfiszépségemre:
Nyápic, görbelábú, jellegtelen arcvonásokkal megvert, kopaszodó, rövidlátó fiatalember pislogott vissza rám. /Túl ezen, csóró voltam, és volt egy olyan érzésem, hogy egész életemben az is maradok./ Nagy sóhajjal tisztítószert spricceltem a tükörre, és egy rongydarabbal éppen nekiálltam volna a csuszatolásnak, amikor is a szoba mennyezetének egyik sarkából vékony, ciripelő hang szólt hozzám:
– Te, ott lent, kérlek, segíts rajtam! De siess, mert talán már egy perc sincs hátra az életemből!
A nemjóját! Színjózan vagyok, gyógyszert sem szedek… hát mi a szent szar lehet ez! – gondoltam, azzal felmásztam egy székre és közelebbről szemügyre vettem a sarkot. Ahol a fal a mennyezettel összefut, egy pókhálóban küszködő kis tücsköt, vagy inkább legyecskét vettem észre. Bár tücsök nem lehetett, mert szárnya volt, de légy sem igazán, mert ciripelt. A kis lény szárnyai lyukakat szaggattak a hálóba, de az úgy tapadt a testére, mint valami folyékony ragasztó. A háló alsó sarkában egy hatalmas pók állt lesben és lassan mászni kezdett áldozata felé.
– Te szóltál?  – kérdeztem meglepődve.
– Én, én! Ments meg, mielőtt a szörnyeteg pók felfalna! – nyöszörögte a vékonyka hang.
Felemeltem a kezem és már majdnem leszakítottam a pókhálót, amikor meggondoltam magam:
– És ha megmentelek, mit nyerek vele?
– Kegyelem! – ciripelte a hangocska. – Először ments meg, mert már nagyon sürgős a dolog, aztán beszélünk a jutalomról.
– Azt már nem! – vágtam rá – te bármikor eltűnhetsz egy sötét szögletben, én meg itt maradok kisemmizve, pókhálós kézzel.
– Jaj, ne légy ilyen számító! Nem csaplak be, komolyan mondom, hogy tudok segíteni rajtad! Nem az vagyok, aminek látszom, hisz éppen ezért tudok beszélni veled. Egy rontó szellem varázsolt tücsökléggyé, de némi varázserőm azért még maradt. Annyi feltétlenül, hogy egy kívánságodat teljesítsem.
– Na ne mondd! Ha valóban rendelkezel varázserővel, miért nem csapod agyon ezt a primitív pókot?
– Mert én egy segítő szellem vagyok – sóhajtotta – és egy ilyen szellem semmilyen körülmények között nem használhatja a hatalmát saját érdekében. Ez számomra törvény, és én erre megesküdtem.
– Szükség törvényt bont! – legyintettem – szegd meg az esküdet, aztán adj a rusnya pókjának!
– Nem tehetem, és nem is teszem – mondta határozottan. – Amennyiben megszegném eskümet, varázserőm köddé válna, és nem lennék egyéb, mint egy lebegő szellem, aki csak szemlélni tudja a dolgokat, de nem változtathat rajtuk. Ez szörnyű lenne, nem lenne többé értelme szellem-életemnek.
– Bizony, ez tragédia lenne, legalábbis neked… – vontam meg a vállam – de mondd, miért csak egyetlen kívánságot teljesítesz? Nekem úgy rémlik, hogy régebben három volt a szokás.
– Mert az emberek egyre mohóbbak, a kívánságok pedig egyre nagyratörőbbek lettek. Ezért most már csak egy kívánságot teljesítünk –  válaszolta a tücsöklégy, miközben idegesen csapkodta szárnyaival a pókhálót.
– És nem ér meg neked hármat, hogy megmenekülj? – ütöttem a vasat.
– Nem tehetem. Ha túllépném a határt, megszegném eskümet, és elveszíteném varázserőmet.
– Mélységesen együttérzek veled, de fájdalom, óvatos ember vagyok, és azt akarom, hogy teljesítsd a kívánságom, mielőtt kiszabadítalak. Mellesleg mindjárt ideér a pók, de hát te is tudod…
– Jól van, jól van! – visította a tücsöklégy – csak találd ki már, mit kérsz?!
Keményen törni kezdtem a fejem – tekintetemet azért a pókon tartottam, nehogy kívánságom teljesítését váratlan baleset érje – de nehéz volt egyetlen kívánság mellett lehorgonyoznom.
– Talán gazdagságot kérnék – mondtam végül vontatottan.
– Pénz? Anyagi javak? – kérdezte a segítő szellem. – Áll a vásár!
Süvítő, forró szél támadt, ibolyaszínű villámok csapkodtak, kámforszagú lett a levegő, aztán zizegő bankók lepték el szobám padlóját, íróasztalomat csiszolt drágakövek borították, a mosogatóm pedig tele volt aranypénzzel.
–Teljesítettem a kívánságodat… most aztán sürgősen ments meg! – könyörgött halálra váltan a lény.  Egészen megszédültem a gazdagság láttán, de úgy éreztem, hogy még mindig hiányzik valami.
– Szép, szép, de tudod a pénz nem minden… – fordultam a segítő szellem felé.
– Micsoda?! – jött a rekedt, kétségbeesett ciripelés. Királyian bőkezű vagyok, és ez még nem minden?!
– Nézd, ha tükörbe nézek, beleborzongok, hogy ilyen külsővel kell élnem, megértheted, hogy…
– Rendben van! – a szellem idegességében felzokogott – Teljesítem második kívánságodat, de ez esetben első kérésed, a gazdagság elveszik. Mondtam már, hogy csak egy kérést teljesíthetek! Hát tessék, legyen akaratod szerint!
A forró szél, a villámok visszatértek, és miután nagyot szippantottam a kámforszagú levegőből, a tükör elé álltam. Százkilencven centire nőtt, izmos, sűrű, fekete hajú, észvesztően jóképű félisten nézett vissza rám. Hiányzó fogaim helyére erős, vakítóan fehér fogak nőttek, sápadt, pattanásos bőröm bronzbarna, egészséges bőrré alakult.
– Hogy nézek ki?! – suttogtam álmélkodva.
– Mint Alain Delon fénykorában! – ordította a lény. De most aztán tényleg ments meg, mert ez a szörnyeteg mindjárt… Hé, most mi a baj, min vacillálsz?!
– Hiányzik az a sok pénz. – nyögtem. Mondd csak, nem tudnál belőlem egy jóképű milliomost csinálni?
– Nem! – rikoltotta a hang. A pénz egy dolog, a külső egy másik. Együtt nem megy. Melyiket akarod?
– Nem, nem akarok pusztán jóképű lenni. Mi abban a jó, ha az ember jóképű, de szegény? – közben a pókra pillantottam, mely már a lény közvetlen közelébe ért. Az hihetetlen erőfeszítéssel félig kiszabadította magát a hálóból.
– Hát jó! – nyögte – nem leszel jóképű, nem leszel gazdag, de most aztán nagyon gyorsan válassz egy harmadik dolgot, mert mindjárt vége mindennek.
– Nem is tudom, talán… – haboztam, de elkéstem a kívánságommal; a pók a lényre vetette magát, de az utolsó erejével kiszabadította magát a csapdából és boldog ciripeléssel elrepült.
Na, szépen vagyunk! – gondoltam, és tehetetlen dühömben kifricskáztam a pókot a sarokból.
– Ezt előbb kellett volna megtenned! – hangzott valahonnan a fejem fölül a ciripelés. Aztán a hang hozzátette: azt már tudom, hogy nem vagy jó ember, de hogy buta is legyél…!
– Hogy érted ezt? – kérdeztem idegesen, miközben a plafont vizslattam.
– Úgy értem, ha pénzzel nem, csak megnyerő külsővel rendelkezel, csinálhattál volna mondjuk filmkarriert, amivel megkereshetted volna a millióidat. Vagy, ne adj Isten, gazdag nőkkel tarthattad volna el magad, és ez esetben sem lettek volna anyagi gondjaid. Vagy, teszem fel, lehettél volna jóképű fitneszedző valamelyik milliomosklubban, vagy topmodell, vagy mit tudom én… De hát neked nem kellett ez az élet. Nem gondoltad át a dolgokat… nem is tudom, miért jársz te bölcsészkarra.
– Hé, most hogy megszabadultál, már gúnyolódsz is?! – ráztam öklömet a láthatatlan lény felé.
– Nyugodj meg! – csitított. Nézzük csak a második esetet: lett volna pénzed, csináltathattál volna magadnak megfelelő külsőt. Plasztikai sebészet, hajátültetés, betétes cipő, proteinkúra, body building edzések…stb.
De ha mégsem szántad volna rá magadat az ilyesféle dolgokra, annyi pénzzel, amit én adtam neked, a világ valamennyi nője a lábad előtt hevert volna. De hát neked ez az élet sem kellett..
Talán már mondtam, hogy nem értem, mit keresel te a bölcsészkaron.
– Most hagyd abba! – üvöltöttem, s ha felfedeztem volna valahol, istenemre mondom, agyoncsapom.
Azt mondd meg, te nagyokos – fújtattam – hogy mit kellett volna kívánnom. Mi lett volna az az egy dolog, az az egy valaki, vagy valami, akivel vagy amivel életem végéig elégedett lettem volna.
– Ha már engem kérdezel – ciripelte – én a helyedben a boldogságot választottam volna. „Legyek egész életemben boldog.” – igen, a te helyedben ezt kértem volna. Lett volna pénzed, vagy sem, jó külsejű lettél volna, vagy sem – nem az ilyesféle dolgok érdekeltek volna. Találtál volna valami mást magadban, a világban, ami napról-napra örömmel töltött volna el, és kiegyensúlyozottan, elégedetten élhettél volna utolsó percedig. Most már késő, de azért búcsúzóul elmesélem neked az éhes szamár történetét:
Ez a korgó gyomrú állat, amikor végre olyan útra tévedt, melynek mindkét oldalát ehető kórók szegélyezték, nem tudta eldönteni, hogy az út melyik oldalán kezdje meg a lakmározást. Addig-addig töprengett ezen a hatalmas problémán, mígnem éhen pusztult. Ez a szamár nem volt számító, nem volt mohó, csak buta. De hogy is lehetne az ő teljesítményét a tieddel összemérni?!
Mégegyszer mondom, nem vagyok biztos benne, hogy neked bölcsészdiplomát kell szerezned. No, minden jót! – utoljára hallottam a ciripelését, végül iszonyatos erejű kacagás remegtette meg a falakat.
Lerogytam a székre, és befogtam a fülemet. Aztán a tükör elé óvakodtam: egy százhatvannyolc centi magas, ötvenkét kilós, pattanásos félhülye nézett vissza rám.

You may also like