Amikor Péterffy Zoltán, az ötvenhat éves elismert prózaíró leült írógépéhez és alkotni kezdett, egy kis démon jelent meg hirtelen a vállán. Péterffy nem hagyta abba a gépelést, még a démon meg nem szólalt:
– Szia Zoli! Mit szólnál egy palack borhoz? Vagy esetleg kettőhöz? Aztán az ügetőre,
estére meg kerítek neked egy nőt. Kerül, amibe kerül, én fizetem. Ismerhetsz.
– Ismerlek, bólintott Péterffy. Figyelj rám, lenne egy ajánlatom. Csak most, csak neked. A démon átugrott az írógépre, két kezével átkulcsolta egyik térdét és tekintetét az írásra függesztve, ide-oda hintázott hosszú, pikkelyes farkán.
– Ezért kedvellek Zoli – mondta a démon. Tudod, ezért is kedvellek. Több mint húsz éve vagyok együtt és még mindig tartogatsz számomra meglepetéseket.
– Örülök, hogy jól szórakoztál – jegyezte meg csendesen az író. De hogy az életemet nem könnyíted meg, az biztos.
– Nem is az a dolgom.
– Igen, igen.. legyintett türelmetlenül Péterffy. Hogy mondjam el végre, mire gondolok. A démon hátrakönyökölt az írógép billentyűzetén és figyelmesen hegyezte apró denevérfüleit.
– Ide figyelj Kísértő, én öregszem. Az orvosok azt mondják, gyönge a szívem, bármikor elmehetek. Érzem, hogy van még bennem egy regény, egy jelentős mű, de attól tartok, hogy ha megpróbálsz eltéríteni a dolgomtól, nem fogom tudni befejezni, mielőtt meghalok.
– Az a dolgom, hogy eltérítselek a feladatodtól – mondta meg vállát vonva a démon. Te leülsz írni, mire én számodra csábító dolgokkal próbállak megkísérteni.
– … igaz, igaz. És ezt annak ellenére teszed, hogy legalább olyan kíváncsi vagy nagyregényem folytatására és befejezésére, mint én.
– Hát, nem öröm kárhozottnak lenni – sóhajtotta a démon. Amikor még emberként életem szerettem olvasni. Írtam is – állítólag nem is rosszul. De mint tudod, egyik novellámban durván megsértettem a Nagy Sötét Szellemet – kétségbe vontam létezését – és most az a büntetésem, hogy démonként akadályozzalak az írásban. Szörnyű büntetés ez, mert szívem szerint én még mos is írnék.
– Tudom, hogyne tudnám – bólintott Péterffy. Épp eleget beszélgettünk erről a dologról. De most hallgasd meg a javaslatomat. A következő két hónapban békén hagysz.
– Ezt nem tehetem. A Nagy Szellem állandóan figyeltet.
– Várnál egy kicsit? Szóval a következő két hónapban békén hagysz, én pedig felajánlom neked az egyik tanítványomat a regényíró fakultásomból.
– A növendékednek még nincs saját démona?
– Nincs. A lány még csak kacérkodik az írói pályával. De ha bátorítom, komoly tanácsokkal segítek neki, egyengetem az útját, el fogja kötelezni magát, regényíró lesz.
– Szóval egy lányt ajánlasz nekem?
– Igen, egy huszonnégy éves, tehetséges lányt. Zimonyi Ildikónak hívják. Tekintsd áldozati báránycombnak. Kísértsd meg őt, és engem hagyjál két hónapig békén. A főnöködnek úgyis mindegy. Író-író, darab-darab. A leltár is rendben lesz.
A kísértő hümmögve dörzsölte az állát.
– Ez azért nem olyan egyszerű. A lány korántsem olyan fajsúlyos író, mint te. Egy kitömött egér nem helyettesíthet egy kitömött tigrist. Biztos lehetsz benne, hogy a főnökömnek ez lesz a véleménye. Nem fogja engedélyezni
– Akkor csináld titokban. De nézzünk szembe a tényekkel: már régóta csináljuk egymással ez az átkozott dolgot. Jól ismerjük egymás trükkjeit. Tudod, van egy olyan érzésem, hogy akkor is be tudom fejezni a regényemet, ha zavarsz közben. De nem biztos hogy a szívem bírja a folyamatos zaklatásaidat. Egyszerűen nincs elég időm. Ezért ajánlottam fel neked, ezt a kompromisszumot.
– De a főnököm…
– Úgyis kárhozott vagy. Mit tehetne még veled?
A kísértő a szemét forgatta:
– El sem tudod képzelni. Fogalmad sincs a hatalmáról, fogalmad sincs a gonoszságáról.
Az író közelebb hajolt a Kísértőhöz:
– Tedd meg az irodalom kedvéért. Történt, ami történt, mi ketten végül is egy tőről fakadunk.
A Kísértő idegesen csavargatta farkát, aztán bólintott:
– Na jó… az irodalom kedvéért.
A zsúfolt Tesco áruházban a magas, jóképű fiatalember bevásárlókocsija hangos csattanással ütközött a csinos fiatal lány bevásárlókocsijával.
– Bocsásson meg! – mosolygott a fiatalember és megpróbálta kiszabadítani a kocsiját. Az egész házat végigjártam haleledelért – csóválta a fejét -, tudja van egy akváriumom, benne néhány sziámi harcos hallal, de sehol nem találtam haltáppal foglalkozó üzletet.
– A terminál végén van a kisállat osztály. Nekem van egy papagájom, és ott szoktam magvakat vásárolni neki. Szívesen megmutatom – mondta a lány.
– Köszönöm!
– Mindketten megfogták a kocsijukat és fiatalember követte a lányt.
Miután beszerezték a vásárlásaikat, egyiküknek sem akaródzott mennie.
– A barátaim Kísértőnek hívnak – mondta a fiatalember.
– Érdekes név. Az enyém Ildikó.
– Szeretném újra látni magát, ha lehet, kevésbé zűrös körülmények között.
– Ma este nem hiszem, hogy menni fog. Délután Péterffy Zoltán írófakultására megyek az egyetemre, utána meg írnom kell. Tudja, egy regényen dolgozom, egy határidős regényen.
– Hát, őszintén sajnálom, hogy nem találkozhatunk – mondta a fiatalember és menni készült.
– Várjon! – őszintén szólva nem állok olyan rosszul a határidővel. Ha gondolja, találkozhatunk este nyolckor a Nyugati téren, az óra alatt.
– Boldoggá tett! – hajolt meg a fiatalember.
Miután elváltak, a Kísértő bement az egyik áruházi mosdóba, visszaváltoztatta magát démonná és szellőzőrendszeren keresztül kisurrant az épületből. Egy hét sem telt el, és elcsavarta a lány fejét. Vitte színházba, moziba, étterembe, zenés szórakozóhelyekre, és miután a lány az ágyát is megosztotta vele, végleg a hatalmába kerítette az írónőt. A következő három hétben el sem mozdul a lány mellől, vele volt amikor az aludt, amikor írt, és amikor olyan bonyolult gondolatok kavarogtak az írónő fejében, melyre később nem tudott visszaemlékezni. Százféle programot szervezett neki, a lány mindenbe beleegyezett, noha egészen mást kellett volna csinálnia. A démont ez a legkevésbé sem hatotta meg, – hisz épp az elterelés volt a feladata -, de a szíve mélyén mégis inkább Péterffyt kísértette volna.
A Kísértő ismét Péterffy vállán jelent meg.
– Szia Zoli! Mit szólnál egy pohár borhoz? Vagy inkább kettőhöz?
Az író még lepötyögött néhány szót, aztán abbahagyta a gépírást. Hátra dőlt. Még nem telt le a két hónap – mondta.
A démon már Péterffy írógépén ült.
– Elcsíptek – csóválta meg kis démonfejét. Mondtam neked, hogy a Főnök figyeltet.
– Értem. Mindenesetre megérte, hogy megpróbáltam. Volt egy nyugodt hónapom. Ha most leszállnál az írógépemről, folytatnám.
A démon nem mozdult.
– És tudod mit kaptam mellékbüntetésként? Elmondom: többé nem olvashatok szépirodalmat, vagy ha mégis, nem érthetem meg, nem élvezhetem. Nóra Robertset, Emanuell Steelt, Amanda Quick és hozzájuk hasonló lektűr írók könyveit jelölte ki nekem olvasmányul. Ebbe előbb-utóbb biztos hogy beleőrülök.
– Hát, így legalább megszabadulunk egymástól!
– Zoli, ha a Főnök kitépi a farkamat a seggemből és a hátamba szúrja… hidd el, jobban jártam volna. Hát nem mondtam neked, hogy milyen elképzelhetetlenül gonosz? Ahelyett, hogy elpusztítana, lassú elbutulásra kárhoztat!
az író egy pillanatra fürkészőn a démonra nézett, aztán megrázta a fejét, miközben az arca egyre jobban kivörösödött. Hosszasan köhögni kezdett, majd a melléhez kapott. Tágra nyílt szeme üresen meredt a semmibe.
– Zoli! – kiáltotta a Kísértő.
Az író előrebukott az írógépére. A szájából hab csordult a billentyűzetre. Péterffy lelke a mennyezet felé szállt, teste a székben maradt.
– Halott vagy – mondta a démon.
– Pontosan. Ütőértágulat, ahogy az orvosok megjósolták. Most már mennem kell.
– És ki fogja befejezni a regényedet?
– Te, ha kedved tartja.
– Én? Miért nem a kollégáid?
– Egyikük sem tud annyit rólam meg a munkámról, mint te. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki alkalmas rá. De most már tényleg búcsúznom kell – hát, minden jót Kísértőm.
Az író lassan halványodni kezdett, még egyszer intett a démonnak, utána eltűnt.
A Kísértő körülnézett a szobában. Egy ideig elgondolkozva járkált fel-alá, aztán embermagasságúra növesztette magát és az író testét gyöngéden a földre fektette. Leült a székre és elolvasta, amit Péterffy addig írt. Aztán a lapokat az asztalra tette és az írógéphez ült. Végül elolvasta azt az oldalt is, amit az író már nem tudott befejezni. Elmosolyodott, végighúzta ujjait a billentyűzet felett és írni kezdett.
Mikor a legjobban ment az írás, egy apró démon jelent meg a Kísértő vállán, majd az írógépre ugrott. A Kísértő összerezzent:
– A jó Isten, vagy akár a Nagy Sötét Szellem áldjon meg! – ki vagy te és mit keresel itt?!
– Nyugodj meg! Én a te Kísértőd vagyok.
– Hogyan…?!
– Egyszerű. Te most író vagy, illetve szeretnél ismét az lenni. Megpróbálod újra azt csinálni, amit mindig is szerettél volna. Én azért vagyok itt, hogy gondoskodjam róla, hogy soha nem tudd befejezni Péterffy regényét. Én te vagyok. Egyszerre Péterffy, egyszerre Kísértő, egyszerre a Kísértő kísértője. Tudsz követni? A valós – és a túlvilági élet is – ilyen bonyolult. Minden mindennel összefügg, senki sem menekülhet önmaga – azaz saját démona – elől. Örökké magunkban hordozzuk átkozott sorsunkat – te, én, Péterffy, illetve mi így együtt. És még azután is. más idők, más dimenziók – ugyanazok a gyötrelmek. Kár ezen gondolkodni. Senki sem menekülhet. Na, igyunk valamit?
– Igyunk…. – sóhajtotta a Kísértő és remegő kézzel a kabátja után nyúlt.
2013 október, 3 díj
