400. szám Riport

20 év értékelése

By

egy hajléktalan kém jelentése a Hajléktalanellátás Országos Konferenciájáról

Van-e helye egy hajléktalannak a Hajléktalanellátás Országos Konferenciáján? A lapunk szerkesztősége úgy döntött, igenis van, főleg akkor, ha több éve ír cikkeket az ellátórendszerről, három éve szerződéses munkatársa az alapítványnak, jelenleg az Első kézből a hajléktalanságról című projektünk főszervezője. Így kerültem szeptember végén a Hajléktalanellátás 2009 Országos Konferenciájára Balatonföldvárra.
Nem ez volt az első konferencia, ahol egyedüli érintettként vettem részt, Békéscsabától Budapesten át Madridig. A vonaton utazva még egy másik cikk kéziratát írtam a Kürt utcai melegedőben három nappal korábban történt rendőrségi razziáról.
A villámgyorsan lezajló regisztráció után elfoglaltam kis szobámat egy hatszemélyes apartmanban. Még volt annyi időm, hogy fiatalkori szokásomhoz híven negyedórás úszással üdvözöljem a Balatont. Tizenöt éves hajléktalanságom alatt csak kétszer volt lehetőségem, pedig előző életemben ezt minden évben megtehettem minimum egyszer. Ezután siettem ebédelni, de így is lemaradtam egy jó levesről, olyan sokan megelőztek. A svédasztalos ebéd után újabb rohanás diktafonért, füzetért, majd irány a konferenciaterem.

A konferenciát Vecsei Miklós a Hajléktalanokért Közalapítvány – a szervező – leköszönő kuratóriumi elnöke nyitotta meg az első húsz év szubjektív élményeivel. Nem tudom, a szakmai hallgatóságnak az előadás mennyi újdonságot adott, de én sok érdekes dolgot hallottam. 1989-ben a hirtelen utcán megjelenő nagy létszámú embertömeget egy addig hazánkban tabuként kezelt szóval jellemezték: hajléktalan. A teremben ülök közül páran, akik már akkor is a szociális szférában dolgoztak, Nagy Bandó András vezérletével a Déli-pályaudvaron összegyűjtve a hajléktalan embereket, kiharcolták az első átmeneti szállókat. Később a civil szervezetek megjelenésével egyre több intézmény nyitotta meg kapuit országszerte. 1992-ben már össze is ültek Kőszegen a hajléktalanellátó intézmények munkatársai a jövőt tervezni. Egy év múlva megszületett a szociális törvény, mely sok éve meghatározója a szociális ellátásnak. Ezután gombaként szaporodtak a hajléktalanellátó intézmények. A fejlődés során eljutottak oda az ellátórendszerek tagjai, hogy ebben az évben  szociális stratégia került kidolgozásra, melyet be is adtak az illetékeseknek, választ nem kaptak – még. A megnyitó végén személyes ajándékokat nyújtott át azoknak a kollégáinak, akikkel együtt kezdte a szakmát.
Az első három előadót meglepetésemre nem a hajléktalanellátás delegála. Scharle Ágnes a Budapesti Szakpolitikai Intézet, Dr. Kolló János az MTA Közgazdaságtudományi Intézet és Dr. Hegedűs József a Városkutatás Kft. munkatársai igen érdekes és komoly előadásokat tartottak, majd folytatták ezt kerekasztal-beszélgetésen is a gazdasági háttér lehetőségeiről. Ezekből, a beszámolókból azt szűrtem le a vacsora előtt, a kormánynak nincs elég pénze a megfelelő kiút megvalósítására, de még a tűzoltásra sem. Az anyagi fedezet kibányászására két alternatíva merült fel. Az egyik az EU-s pályázatok nagyobb mértékű használata, a másik pedig a magyar társadalmi összefogás növekedése lenne. Az az érzésem, a kormány erre a két lehetőségre akarja hárítani a finanszírozást, az adókból befolyó pénzt pedig inkább másra kívánja fordítani.
A nap egyetlen hajléktalan-szakmai előadását Győri Péter tartotta a Budapesti Módszertani Központ és Intézményeinek szakmai vezetőjeként. Az ő kissé játékos megfogalmazása szerint a húsz év arról szólt, hogy legyen elég „szék”, amire leülhetnek az emberek. Egyelőre ebben a versenyben nagyon sokan nem tudtak leülni semmire. Az állva maradtaknak egy sámli is jó lenne, hogy kipihenhessék magukat. Ezzel mindenki egyetértett, de az adu ászt csak ezután húzta elő. Nagyon egyértelműen fogalmazta meg gondolatát a jövőre nézve. „A szociális munka lényege már nem csak az, hogy megoldjuk a hajléktalan emberek problémáját, hanem eljussunk odáig, hogy ezek az emberek egyenrangúnak érezhessék magukat a többiekkel szemben, legyen önbecsülésük”. A 2010-es év a Szegénység és kirekesztés éve lesz az EU-ban.
Az esti kikapcsolódás és pihenés során hallottam azt a hírt, miszerint a Fővárosi Önkormányzat üléseinek elején, a napirendi pontok előtt több képviselő kérte a BRFK főkapitányát, hogy tisztítsa meg a várost a hajléktalanoktól…
Másnap Gyuris Tamás a Hajléktalanokért Közalapítvány munkatársa tartott előadást az intézményrendszerről és annak hatékonyságáról. Beszámolt egy tavalyi felmérésről, mely alapján a szakemberek szerint a szenvedélybeteg-ellátás a legszembetűnöbb, a legfontosabb probléma, hogy nagyon kevés a szociális munkás a fapadokon és a nappali melegedőkben, ezért nincs lehetőség elegendő szakszociális segítség nyújtására. Gyuris úr prezentációja váltotta ki a hallgatóság legaktívabb reakcióit.
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani osztályvezetője pedig arról számolt be, hogyan lehet értékelni a 2009. február 3-i felmérés alapján a munkavállalói szándékot a hajléktalan emberek körében. Tizenegyedik alkalommal készítettek február 3-án rövid adatfelvételt a hajléktalan emberek között tizenhat városban. Persze így sem kapunk pontos eredményt arról, hány hajléktalan él ma hazánkban a közterületeken, ugyanis ezek az emberek egyre jobban elbújnak a hatalom és a rosszindulat elől.  Az ez évi adatfelvétel speciálisan a munkavvállalási szándékra fókuszált. A megkérdezettek harmadát betegség akadályozza a munkavállalásban, a másik harmada dolgozik, pedig az utcán él, míg az utolsó harmadot nem akadályozza semmi a munkavállalásban, de jelenleg nem dolgozik. Közülük 60% már öregnek érzi magát 45 év fölött a munkavállaláshoz. A középső harmadot elméletileg be lehet vonni valamilyen foglalkoztatási programba, de csak személyra szabott programokkal. Számomra nagyon meglepő volt, hogy a hajléktalan emberek alacsonyabb bérigényeket fektetnek le, mint ahogy az elvárható lenne végzettségük alapján.
Az utolsó előadó, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, Lantos Szilárd a Befogadó Falu életéről számolt be. A prezentáció egy kihalófélben levő faluba – Tarnabodra – telepített hajléktalan családokról szólt. Kétszeres túljelentkezés mutatkozott a hajléktalan emberek között a programra. A falu élete – munkahely, kultúra, stb. – felpezsdült, de a szervezőknek igen sok nehézséggel kell ma is megküzdeniük. Vannak hibák, de a program működőképes. Talán volna értelme szélesíteni, hiszen egyre több falu néptelenedik el.
Ezután következtek az általános hozzászólások, melyből nem tudtam kivonni magam.    „Balog Gyula érintett, a Fedél Nélkül utcalap munkatársa: 1994. július 11-én lettem hivatalosan hajléktalan alkoholizmusom révén, bár előző nap hagytam abba az ivást, és a mai napig őrzöm absztinenciám. Tapasztalásaim alapján régebben úgy gondoltam, a hajléktalanná válás egyik fő oka az alkoholizmus vagy más szenvedélybetegség. Ma már úgy mondanám, hogy 100%-unk pszichés beteg. Visszautalnék a Gurály Zoltán előadásában elhangzott érzékenység kifejezésre. Rettentően érzékenyek vagyunk. Beleértve önmagamat és azokat, akiket ismerek, akár utcán, akár szállón él. Nagyon sokszor azért veszítettük el a munkahelyünket, mert túlzottan érzékenyek voltunk és kevés volt kitartásunk. A 15 év alatt nyolc munkahelyem volt, és kb. öt éve nincs, lényegében újságírásból élek. Elhatároztam, hogy a nyugdíjam mellett ebből próbálok megélni. Szintén elhangzott, erősíteném, nekünk nagyon speciális, új munkákra van szükségünk. Nem tudjuk elviselni a monotonitást. Amint a statisztika mutatja, bevallott igényeink alacsonyabbak az átlagnál, hiszen mélyen azért sejtjük, mi épp új életet kezdünk. Bizonyos szempontból olyanok vagyunk, mint a pályakezdők. Azonban a gondolatainkban óriási igények vannak, de nem merjük ezeket a gyakorlatban megcélozni. Én eddig mindig szállón éltem, sőt azon belül is igyekeztem absztinens szállót választani. (Örülök, hogy Európában legalább nálunk vannak ilyenek.)
Sajnos igénytelenek vagyunk. Sokat kívánunk, lehetőleg minél többet ingyen. Persze szerintem a szociális szférának nem volna feladata, hogy ingyen kaját adjon annak, aki tudna érte dolgozni. Én becsülöm az Önök munkáját. Persze ebben a szférában is dolgoznak nem rátermett emberek, mint mindenhol, többségük azonban szerintem nagyon odaadóan dolgozik. A tárgyi feltételeket azonban a társadalom – a mindenkori kormány, az önkormányzatok – nyújtja, és ez ma nagyon kevés. Úgy érzem, nem érdekeltek abban, hogy csökkenjen a hajléktalanság. Tényleg úgy érzem, 98%-unk nem ide való, hanem valamilyen más ellátórendszerbe, amit azóta megszüntettek. Már hajléktalan korszakomban dolgoztam az O.P.N.I.-ban, ahol hasonló betegeket ápoltam, mint azok az emberek, akik most a szállókon vagy az utcán élnek. Fontos, hogy minden lehetőséget megtalálva a szféra segítsen nekünk. (A hozzászólásról, szerzőnk aktivitásáról több elismerést is kaptunk a konferencia résztvevőitől – a szerk.)
A konferenciát Vecsei Miklós zárta, majd megköszöntük a szervezőcsapat munkáját, ami számomra példamutatónak tűnt. Észrevétlenül, de mégis zökkenőmentesen végezték dolgukat.

You may also like