Messengeren írt a volt kolléganőm, még az ünnepek előtt. G. elment. Nem azért nem írom ki a nevét, mert nem érdemelné meg, sőt. Csak már nem tudom megkérdezni, hogy jaj, G., írhatok önről? Ő biztos mondaná, hogy írjon csak MIRJÁNOM, ő hívott így, azóta meg a fél baráti köröm, most meg biztos kiröhög, hogy látja, faszér’ kellett megvárnia, míg meghalok, most vagyok érdekes? Nem, nem csak most érdekes. Csak késünk. Ebben a kurva életben mindig késünk.
- ízig-vérig nő volt, mester, de komolyan. Élt is vele fiatal korában, nehéz korai élet nehéz későbbi folytatása jutott neki. Volt börtönben, aztán szült gyerekeket, volt, hogy ivott, sokat. Aztán leállt. Imádta a gyerekeit és azok is őt, de a viszonylag rendezett családi formációkba nem fért bele. Néha elment valamelyikükhöz a szállóról pár napra, de aztán hazajött, mint más anyák a saját otthonukba az ünnepek után, úgy jött G. is vissza, hogy a szobatársaknak elmesélje, milyen ügyesek az unokák. Nem volt szent, a legkevésbé sem. De olyan szinten volt szerethető esendő ember, hogy nem is volt szükség semmi szentségre. Ismertük a múltját és ami fontosabb, ő is ismerte és vállalta. Egy réges-régi dalt hallgatott a kolléga, amikor G. az ajtófélfának dőlt és ábrándozva megjegyezte: – Jaj Istenem, mennyit zsebeltem erre a bárban…Tudja, ez olyan tapadós dal… És tényleg csak röhögni tudtunk. Nem azon, hogy bűnözött, nem a meglopott férfiakon, hanem azon a keresetlen őszinteségen, ahogy élte az életét. Tudta, hogy csinált hülyeségeket. És vezekelt is egész életében.
Máskor arról ábrándozott, hogy lesz egy saját lepedője. Mint rég, amikor még volt otthona, ahol ugyan verte a férje, de a gyereke családlátogatásra érkező osztályfőnöke még az ételt is elfogadta a szoba-konyhában, ott olyan tisztaság volt Mirjánom! Egy tanárnő is evett a főztömből! Épp mentem haza anyámhoz húsvétra, ő meg küldött két illatos hófehér lepedőt G.-nek. Átadtam és ő, mint Veronika a kendővel egy réges-régi húsvéton, úgy temette bele a saját arcát, hogy ez az övé, a hatszemélyes szobában. És akárhányszor meglátott, mindig biztosított afelől, hogy imádkozik a fiamért meg értem. Volt, hogy táncolni tanított, na azt az arcot sosem felejtem el, ahogy reagált az első lépésemre. Csípő, Mirjánom, csípő, tekerje mán az Isten szerelmére, hogy akar jó csávót?
Volt, amikor sírva jött be, hogy a fiával találkozott és olyan boldog. Hogy meglátta a kocsiból a fia és kiabált, hogy anyám! anyám! és akart neki pénzt adni, tedd el anyám, de ő mondta, hogy adják az unokának, hát micsoda váratlan csoda ez, gyanútlanul ment, nem is számított rájuk, de jó, hogy akkor épp arra…
Jaj, G. Persze ezzel is elkéstem, de remélem már tudja, hogy én igazán kedveltem önt. És nem csak én. Tudtuk a galádságait, hát persze, de sosem akart úgy tenni, mintha nem hibázott volna soha, és higgye el, ez sokkal egyenesebb, mintha előállt volna egy agyonkozmetikázott sztorival. És aztán a tisztességet választotta egy olyan helyzetben, ahol sokszor húsbavágó tétek vannak. Szerencsésebb helyre született embertársai között sokan hírből sem ismerik a tisztességet, sőt, birodalmakat húznak fel erre, és ugyanúgy kihúzzák a zsebekből a pénzt, csak még zene sincs, vagy nekünk kell szolgáltatni azt is. Drága-drága G. remélem van odafenn lepedő, saját ágy, sőt saját szoba, és főzhet is jókat. Biztos vagyok benne, hogy még a Jóisten is eszik a főztjéből, olyan rend van. Az imákat köszönöm, ha ideje engedi, folytassa ott is, a tűzközelben. Én meg táncolok egyet, ahogy tanította, csípőből. Hátha.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
