Nem messze a falutól állt egy kicsi kunyhó. Nem is állt, csak úgy düledezett. Ha az ember ránézett, azt gondolta, menten összedől, ha pacsirta szál rá, vagy ha egy pajkos szél ráfúj.
De a kunyhó, a kicsi kalyiba kitartott. Talán nem is a rozsdás szögek, vagy a régi, szúette csapolások tartották egyben, hanem annak az embernek a szeretete, aki benne lakott.
Igen.
Az öregasszony nagyon tudott szeretni.
Szerette azt a kunyhót, szerette a pacsirtát, aki rászállt annak ódon gerincére, szerette a rigót, aki keltette, az őzet, aki alig tőle legelészett, s úgy egyáltalán mindent szeretett, amiben szív dobogott, amit az Isten alkotott. Legeslegjobban talán mégis az embereket szerette, legyenek azok akármilyenek is. Minden gyarlóságukra csak legyintett, gyermeki bohóságnak tartotta mindet. Tehette, hisz akár a legöregebbnek is lehetett volna a nagyanyja.
S mivel így érzett, egyre azon volt, hogy megsegítse őket. Vajákos asszony volt, afféle gyógyfüves. Az első fűszál hasadásától az utolsó hanyatlásáig járta a határt, szedte a természet eszenciáját. Minden fának, bokornak ismerte a virágát, levelét, termését, gyökerét. Tudta mikor kell szedni őket, mire jók, hogyan kell azokat főzni, szárítani, összetörni.
Egyszóval mindent tudott a gyógyításról.
S az emberek jöttek hozzá.
A faluból. Meg aztán azon túlról is.
Jöttek egyedül, másodmagukkal, olykor csapatostul. Valaki este ment a sötétben, lopva, mint a tolvajok. Úgy hitte, szégyellnivaló a baja. Így volt, nem így volt, az öregasszonynak mindenki számára volt valami, ami jót tett a gondok ellen.
Az emberek fizettek, amivel tudtak. Hálával, jó szóval, egy darab kenyérrel. Az öregasszony nem nagyon fogadott el semmit. Nem szerette a pénzt. Egyszer elővett egy gyűrött pénzdarabot, azt mutatta meg valakinek, aki nagyon erősködött, hogy ott akar hagyni valamit.
– Látod ezt, fiam?
Az a valaki bólogatott. S az öregasszony folytatta.
– Ebből a következő vásárban veszek petróleumot, hogy tudjak este is dolgozni. Minden mást adnak a fák, a bokrok és a föld. Ha nagyon adni akarsz valamit, akkor gondolj rám akkor, ha nagyon nevetsz. De gondolj rám akkor is, ha bánat ér. Jussak eszedbe néha, az a lényeg! – azzal útnak indította az embert.
S a falu élt, virult, kicsattant az egészségtől. S az öregasszony boldog volt.
Hanem egyszer, amikor kitipegett a kunyhó elé, mert akkor olyan öreg volt már, hogy rendesen menni nem tudott, azt látta, hogy a kunyhó fala megrepedt, a kéménye megdőlt, s a ház előtt az öreg akác sem hajt már ki soha többé. Tudta, hamarosan mindezek után ő is sorra kerül. Nem lett ettől szomorú, úgy gondolt erre, mint az elkerülhetetlenre. Mondta mindig, hogy aminek eleje van, annak vége is kell, legyen. Csak a falu miatt aggódott. Az emberekért fájt a szíve.
Utolsó erejéből összeszedett hát mindent, amit az erdő-mező nyújtani tudott még azon a kései őszön. Dolgozott éjjel, dolgozott nappal, s mikor az utolsó csepp petróleum is elkopott, s a lámpása elaludt, kiesett a kezéből minden, s várta a halált.
Tél lett azon a hajnalon, s sűrű pelyhekben esett a hó. Belepte a mezőt, eltakarta az öreg akác holt ágait, s rátelepedett a kicsi kunyhóra, még jobban megroppantva annak tetejét, nem foglalkozva azzal, hogy odabent egy öreg szív még mindig dobogott.
Talán segíthetett volna valaki annak az asszonynak, de nem járt arra senki, mert az asszony addigra mindenkit meggyógyított.
Az emberek nem is olyan messze jól érezték magukat. Nagyon jól. S nevettek szakadásig. S amikor olyan nagyon jól nevettek, mégis eszükbe jutott az öreg vajákos asszony. Először a kovács törölte meg a száját a zsíros vacsora után, bekecset vett, s gondolta, megnézi a kicsi kunyhót. Messziről látszott, hogy nem füstül a kémény, s ahogy közelebb ment, azt is látta, hogy csapás sincs a kunyhó körül. Addigra ott volt már a lovász, a takács, a borbély, s alig egy fertály idő múlva mindenki ott volt a faluból.
Bekopogtak, látták, hogy baj van. Rögtön munkához láttak. Legelőször tüzet raktak, valaki levesért szaladt, megint más egy csupor tejet hozott. Mindenki megtette, amit tudott, ami elvárható volt tőle.
Az öregasszony szeme újra csillogni kezdett, pedig alig pislákolt már benne az élet.
Azon az este a falu visszaadott valamit annak, akitől oly sokat kapott. Nincs ebben semmi különös, emberek között ez így szokás.
Az öreg vajákos asszony pedig talán még most is szedegeti a maga füveit, hogy eltüntesse a föld színéről a bajokat.
Megjelent a szerző A fától az erdőt c. kötetében.
