Ködfátyol-virágok nyílnak a szempilláimon,
sötét álmaimra még sötétebb gondolat lép;
föllélegzik mögöttem az eddig néma iszony,
felsír vágyam, de nincs kiért kihajnalodhatnék.
Minden kőnél merevebb és keményebb a karom;
mint akit elrabolt az ár élete hajnalán;
nem akad senki, hogy elpanaszolhatnám bajom,
akivel holnap reggelig kihúzhatnám talán.
Éreztem, hogy a ködfátyol szívemre fagy lassan,
hideg ágyamat be őszi levelekkel fedtem;
hogy magamat újabb szorongásokkal nyugtassam,
saját ígéreteimtől is eltévelyedtem.
Halványabb volt a remény, mint a téli alkonyok,
az elefántcsonttornyomba végleg visszatérten
néztem, ahogy a szívemből az arany vér csorog,
a csatakos, vad és nyálas novemberi éjben.
Bennem csak a ködfátyol remegett és hullámzott,
mint akinek a szívébe a magány fészkezett;
szemhéjam mögött a boldogság már nem is látszott,
jutalmam nem lett senki vagyona, a rész helyett.
Márványtömb szívemből ki csak ördögöket véstem,
mágus talárom is csak olcsó köpennyé vedlett;
az elhamvadt álmokban és az elveszejtésben
hiú igeláncom széppé és igazzá nem lett.
A ködfátyol nyirokként ült a reves ágakon,
és én már végleg megfeneklettem a haragban;
a pislákoló gyertyafény játszott a vállamon,
az ég hullámaiban és az őszi salakban.
A sötét tükör sem mutatott szebbnek és jobbnak,
gerincemen is csak hideg ujjakat éreztem,
hogy odaadjam magam végleg kiátkozottnak,
számat még csak nesztelen mosolyra sem késztettem.
Végül a ködfátylat a nap mégis kilyuggatta,
mikor már majdnem a földre rogyott mindkét térdem;
hogy a romokon ébredjek végre öntudatra,
hogy megérezhessem a reményt a gyilkos szélben.
Kitisztult a jövendő, – láttam, hogy mit kell tennem,
széttépni minden hamist, – éreztem a hatalmat;
úgy morzsoltam az ábrándképeket a kezemben,
majd vágtam le szívemről a mázsás aggodalmat.
