Már néhány perce lebukott a Nap,
mégis fényért könyörög az alkonyat,
de a kora est nem hagyja magát,
és a vízre dobta első csillagát.
Ültem a kövön, ahol mindig szoktam,
az életem ázott savanyú boromban,
a Duna csak folyt, akár számból a nyál,
eleredt, szúrós esőtől fázott a táj.
A túloldalon, tüske agancsú akácos,
mögötte felgyújtja lámpáit a város,
autók dudálnak, jönnek, mennek,
a denevérek bogarakra cicegnek.
Már kevély az ég, hull a korom,
sötét kovács szél zúzza homlokom,
árnyékom moccan, ónszínű rajza
kúszik a nyirkos rakodópartra.
Elmélázom, itt van nekem e folyó,
tükrén Hold most nagy üveggolyó,
mely elpattan, ezért nem is oly ritka
benne a közhely, költők vállán tarisznya.
Én itt születtem, tán’ itt is halok,
súgják fülembe a homokpadok,
Itt lettem felnőtt, s lettem gyermek újra,
ki sírva Anyja kötényébe bújna.
Ezért csak örökké játszok,
pöttyös labdákat gömbölyítenek a hullámok,
én az éjszakába rúgok, százat, ezret,
belőlük odafent szeplős csillagok lesznek.
