Úristen mennyit dúdoltam ezt, még amikor szállón dolgoztam! Csomagmegőrző papír, tüdőszűrő, ha a helyzet úgy kívánja, akkor igazolás a fertőtlenítésről, jegy az ételosztáshoz… „Csupa cetli ez a kurva élet” mondta az ügyfél, nekem meg azonnal beugrott a címben említett Presser-dal, és benne maradt sokáig. Nem volt egyedül, rengeteg Presser dal van a fejemben. Dés Lászlónak már vallottam szinte szerelmet ebben a rovatban, de nem, Presser sem hagyható ki a sorból. Szállós kívánságműsoraink állandó fellépője, persze youtube-ról, de ha addig nem ismertem voltam a Valaki mondja meg és a Miénk itt a tér című dalokat, hát akkor is kívülről fújnám. De ismertem persze. Meg a Kék asszonyt, jaj, a Misi mindig azt mondta, hogy ha egyszer megint biztos egzisztencia lesz, elvisz egy presszóba és a Kék asszonyra fog velem táncolni és öleli át a karcsú derekam. Mit szólok? – kérdezte, míg pakolta el valamelyik cetlijét. Hát, hogy a karcsú deréknál megbukott a sztori, Misi. Azt. Nevettünk, forgatta a szemeit, nők, nők, kit érdekel hány kiló vagyok, mondta, a virágot nem kilóra mérik, és kicsit talán a Tabánban érezte magát, nem a csomagmegőrző közepén, ahol mindjárt előveszi a szekrényből a gondosan kiporciózott kávéját két gyűrött fénykép és a nyári ing mellől. Emilke, így hívták a szomszéd kisfiút náluk, tudom, mert amikor egyszer részegen hallgatta a „Gyere, gyere ki a hegyoldalba” örökbecsűt, mesélte, hogy abban a boldogabb világban néha Emilkét is elvitték kirándulni, most mondd, pár fasírtos zsemlével többet csomagolunk, Kati, a gyerekek meg örülnek. Két szoba hall, Kati a feleség, gyerek. Meg szomszéd. A múlt. Már Misi is az, de ezt megírtam itt. A Kék asszonynál mindig eszembe jut, így lett halhatatlan – legalábbis amíg én élek.
Zenét írni nagy felelősség, pláne jót. Presser esetében azt mondanám, tökéleteset, hisz akárhogy is, csak olyat tud. Mert lehet boldognak lenni tőle, jelenthet egy korszakot, aztán ha elmúlik a boldogság a zene meg megszólal valahol, az ember csak bőg, hogy ez mi. (Édes Istenem, a Katona Klári Titkaim albuma maga az életem.) Sok könnyet láttam LGT-re. Rengeteget. Meg persze mosolyt is, nem gyászzene, csak na. Benne vagyunk mindannyian. Mi vagyunk.
Nem is a gagyibb sminkemet raktam fel pénteken a koncertre, tudtam, hogy bőgni fogok. Sikerült is párszor. Meg nevetni is. Meg varázserőt kívánni, hogy ez a koncert sose múljon el. Mellettem egy idősebb pár ült, a férfi még kezdés előtt popcornt evett, belül sikított a mizofóniám, mondjuk tényleg úgy ette, mint egy bespeedezett mókus és hatalmas volt a zacskó, de ahogy megszólalt az első hang, letette a zacskót, és hangját sem hallottam a Te majd kézenfogsz-ig, csak néha sóhajtott nagyokat. Nem, nem az unalom-sóhajtás. Hanem amikor a muzsika elvisz valahova, ahol talán azzal volt, aki mellette ült, talán mással, talán boldogan, talán nem, és próbálja uralni, pedig hát a csúnya fiúknak is van szíve. (Jó, nem is volt csúnya egyébként, csak ne egyen popcornt. Ülős koncerten. De nem is evett.) De akkor, a kézenfogsznál kitört belőle egy remegő hangú „Atyaisten”. 20 ezer ember akkor és ott csak érzett, nem volt bal és jobb, ilyen, olyan. Csak egység. Csak a zene, a zene.
Köszönöm a varázslatot, legyen még sok!
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
