Bezzeg az én időmben még szófogadóak voltak a gyerekek – mondta a nagymama, miközben a kemence mellett elgondolkodva morzsolja a kukoricát. Emlékeibe belefeledkezve, párás szemmel folytatja a történetet. Ma meg, ahogy látom, minden másképpen van.
De hát mesélek nektek egy egyszerű igaz emberről, akinek már a születésében sem volt semmi különleges. Talán csak annyi, hogy kevéske vörös hajjal, szinte kopaszon született, és később is megtartotta ezt a jó szokását. Csak egy név és egy kisváros, ahonnan indult, amit aztán róla neveztek el.
Eseménytelenül telt a fiatal kora. Bár nemesi családból származott, mégis a prolikhoz akart tartozni. Volt három leány és három fiú testvére. Később már csak két fiú maradt, mert az egyiket kivégezték. Nem okulva bátyja történetéből, egy napon ő is forradalmár lett – nem az a hangos fajta, aki rögtön kővel bassza be a kirakatokat, gyújtja fel az autókat, hanem aki csendben, titokban ármánykodik, azért hogy az egész világot megváltoztassa. Messzi földeken volt illegalitásban, járt Párizsban, főleg a Rue Saint-Denis környékén, ahol szerintem Ady Endre írta róla: „tegnap beszökött az Ősz”. Az ősz ebben a versben egy megszemélyesítés, utalva hősünkre és kapcsolatára a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal. Közbevetőleg egy kis színes hír az életéből. Ady, Verlaine, Rimbaud, és még sokan mások, ebben az utcában kerültek oldalági sógorságba hősünkkel. De őket is elvitte a szifilisz. Hazatérve megalkotta a maga furcsa családját – a hűséges feleséget, aki mellette állt minden csatában, és egy másik nőt, Inessát, aki gyakran be-bekopogtatott, aztán reggelig maradt. Emberünk otthon is vallotta, amiért harcolt. Nincs magántulajdon, mint anno a Pigalle-on sem volt, és otthon sem tett különbséget Nagyezsda és Inessa között. Hármasban éltek, titokban, de ez volt az ő kis világuk. A kevéske szabadidejében 1917-ben hazaugrott, és vezette a forradalmat, ami nálunk NOSZF néven került a történelemkönyvekbe. A nagymama közben újabb cső kukoricáért hajol le. Felnéz, és kérdezi: – Hol is tartottam, gyerekek? Ja, megvan, hazaugrott forradalmat rendezni. Megdönti az Ideiglenes Kormányt, majd a Tanácsköztársaság élére kerül.
Mindeközben állítólag szép hangja volt, sokat szerepelt a nagyközönség előtt.
Úgy is hívták, hogy a vörös tenor. Nem, nem is, inkább a vörös terror névadója lett.
Szép gesztus volt tőle, hogy a legyőzött ellenfeleinek – hogy sokat lehessenek együtt – ajándékozta a Gulag szigetvilágot.
Ezt híres könyvében Szolzsenyicin megírta. A hálás honfitársai ezért megfosztották szülőhazája állampolgárságától. Külföldön jobban értékelték, így kapott egy Nobel-díjat.
Pontosan erről beszélt a Bibliában is Szent Máté: „Senki sem próféta a saját hazájában.”
Visszatérve forradalmár főhősünkre, egy küzdelemmel teli élet útja véget ért. 54 évesen kellett megválnunk tőle.
Ravatalánál ezrek, tízezrek, talán milliók is még egy pillantást akartak vetni rá.
Bár január 22-én hunyt el, de kitavaszodott, és még mindig állt a sor a koporsójánál, így aztán, mielőtt romlani kezdett volna az állaga, bebalzsamozták.
Vlagyimir Iljics Leninnek hívták.
A hálás magyar nép is megénekelte, valahogy így. Aki nem tudta a szövegét, az dúdolta, gondolom, a börtönben:
„A rablánc a lábon nehéz volt,
De széttörte büszkén a nép.
Mert példája volt, ki érte
Feláldozta hű életét. Lenin!
A hős, ki csak népének élt.
A béklyó a porba lehullott,
S az ember a napfénybe néz,
A zászlót emeld fel az égig,
És légy hozzá hű, míg csak élsz.
Lenin! Ő járjon előtted, míg élsz!”
Ez a dal a maga idejében Aranylemez lett.
Száz szónak is egy a vége.
„Lenin élt, Lenin él, és Lenin élni fog…”
2025 augusztus, második díj
