Farkas Zoltánnak
A legfőbb öröm és a legfőbb mentség,
mindent másképp érezve, másképp látva;
felettem a feltündöklő végtelenség,
ahogy lovam, fölszagol a holdvilágba.
Mint aki gyermekként epekedve várom,
legyőzhetetlenné, sebezhetetlenné válva;
feledve el a bajom és fáradságom,
állva a nyeregben, mint a sudárnyárfa.
Hogy a gondomat, senki se vegye észre,
most, hogy a lovammal kettesben maradtunk;
a világba együtt lázasodva nézve,
a lángoló, deres füvekkel alattunk.
A vidéket a legszabadabban járva körbe,
találva meg a legnagyobb titkok nyitját;
fel az Isten nyilaitól sem üvöltve,
míg a számat a csókjaid pirosítják.
Eldobva és hátrahagyva minden gondom,
mint akit fogva, nem tartanak a falak;
hagyva, hogy a lelkem is beleborzongjon,
hogy rózsámként, magam köré csavarjalak.
Tudva, több ez, mint szerelem és szeretet,
mint akit el egy percre sem fog a kétség;
hallgatva csak a muzsikáló szeleket,
és lángolva túl a hajnal vörösségét.
