Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát.
Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította borostás arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt. A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna. Éles fény, zsivaj, hahotázás, káromkodás. Elkérte aznapi munkalapját, váltott néhány szót a kollégákkal, és kiment a tárolótérbe. A feje zsongott a benti lármától, szájában kellemetlen savanyú íz a kávétól. Sikertelenül próbálta kiköpni. Aznapra, a 95-ös járatra osztották be. Sohasem szerette ezt a vonalat. A tizedik kerület legmélyebb bugyra. Gyakori a rongálás, a „balhé”.
A harmadik fordulóban, a Pongrác úton, az egykori Auguszta telepnél, betegesen sovány nő szállt fel, két pöttöm, sápadt gyerekkel. Szó nélkül mentek el a vezetőfülke mellett, ruhájuk átható, dohos szagot árasztott. Utánuk szólt, nem is durván:
– Jó napot kívánok, jeggyel, vagy bérlettel lehet felszállni.
A nő riadt arccal fordult vissza a Hatalom felé. Savószínű szemén kikönyökölt a nyomor.
– Nincs.
– Nálam vehet.
Mire kiszámolta a jegy árát, a négyszázötven forintot, a vedlett pénztárca csaknem kiürült. Mindketten szégyellték magukat.
– Adja vissza.
Elrakta a jegyet, és visszaadott egy ezer forintost.
– Üljenek le.
A nő némán bólintott.
Megvárta, míg elhelyezkednek. Megnyomta a csengőt, zárta az ajtókat, indult ki a megállóból.
„Ez a Kőbánya blues.” – gondolta rosszkedvűen.
